Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
146 Néphit, népszokás, népi vallásosság A sírok gondozása A temetés után egy ideig {„amíg meg nem száll a sír”) szinte kizárólag a művirág koszorúk díszítik a halmot (ezek a koszorúk a 20. század húszas éveitől terjedtek el a vizsgált területen rohamos gyorsasággal. Ezt megelőzően élő virág került a sírra, télvíz idején kevés télizöld). A megereszkedett sírra általában még humuszos termőföldet visznek, és beültetik virágokkal. Kezdetben sűrűbben, általában vasárnaponként látogatják a temetőt, majd a halott emlékének fokozatos halványodásával ezek a látogatások is egyre ritkulnak. E látogatások alkalmával csak kisebb igazításokat végeznek a síron (leszedik az elszáradt virágokat, kihúznak néhány szál gyomot), imádkoznak, beszélgetnek. Kéménden sikerült megfigyelnem a nyolcvanas évek első felében, hogy idős asszonyok a sírhoz érkezés során mindig megcsókolják a sírkeresztet (Liszka 1988a, 125). Ez minden bizonnyal azzal az ősi képzettel hozható kapcsolatba, amely szerint a sírjel az elhunytat személyesíti meg. Itt említendő meg az a Pereden lejegyzett hiedelemmonda-töredék, amely arról szól, hogy egy szegény férfi télen rendszeresen lopta a temető fa keresztjeit, mert azokkal fűtött. Egyszer, amikor egy ilyen lopott sírkeresztet rakott a tűzre, szörnyű jajveszékelést, sírást hallott. A halott sírt, akinek keresztjét égette - így a monda. Ez a történet más szempontból ahhoz a képzethez is kapcsolódik, mintegy tanmeseként, hogy a temetőből semmit nem szabad hazavinni. Ismeretes, hogy a temetésre készített ideiglenes deszka sírkeresztet, fejfát a később elkészült kő síremlék felállítása után sem viszik haza, nem dobják el. Általános jelenség (és nem csak a Kárpát-medencében), hogy a sírkő mögé fektetve ott tartják addig, amíg csak el nem korhad (pl. Izsa, ímely, Kamocsa, Kismácséd, Muzsla stb.). Köbölkúton az is előfordul, hogy kapával gödröt mélyesztenek a sírba és oda helyezik ezt a sírkeresztet. Szabó László leírásából tudjuk, hogy - éppen Köbölkúton - olykor még a régebbi sírkövet is beleásták a következő családtag számára kimélyített sírgödörbe (Szabó L. 1986, 55). A komáromi református temetőből van egy adatunk, amikor a régi sírkövet bebetonozták a fiatalabb családtag számára készített beton fedőlapba. A kamocsai református temetőben figyeltem meg, hogy miután elkészült az új kő síremlék, meghagyták az eredeti fejfákat is. Ily módon a feliratok is ismétlődnek ugyanazon a síron. Egy másik példánk némileg már kívül esik jelen kutatási területünktől, de annak szerves szomszédságában, az Ipoly mentén van. Ipolyfödémesen a kikorhadt, öreg fakereszteket hamvazószerda után a templom mellett égetik el. A sírokat nagyobb egyházi ünnepek (húsvét, halottak napja, karácsony) alkalmával, a halott születés- és névnapján, valamint az elhalálozás évfordulóin teszik gondosan rendbe. Izsán a római katolikus temető jellegzetes borított fa sírkeresztjeit minden évben, halottak napja előtt fehérre meszelik (újabban fehér festékkel festik át). Az utóbbi évtizedekben terjedt el, elsősorban a nyelvhatár közelében, feltehetően szlovák hatásra, hogy karácsonykor földíszített fenyőfát állítanak a sírra. Szlovákia néprajzi atlasza a most vizsgált területen még nem rögzíti karácsonyfák sírra való kihelyezését. Az adventi koszorú sírra való kihelyezésének is csak igen halvány nyomait sikerült rögzíteni az elmúlt években (vő. Liszka 2000b, 151). A sírok gondozása általában a nők feladata. 3. A sírjelek Az, hogy manapság a vizsgált terület fő sírjele a halott fejénél elhelyezett síremlék, amely a felekezeti hovatartozástól függően kereszt vagy fejfa lehet, valószínűleg nem volt min-
