Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
1. 14. A MAGYAR FALUSI ÉS MEZŐVÁROSI TEMETŐK KULTÚRÁJA A KlSALFOLDON I. Problémafölvetés és előzmények A magyar falusi, kisvárosi temetőknek és általában a halottkultusznak a vizsgálata foglalkoztatja a népi díszítőművészet, továbbá a néphit és népszokások kutatóit. A rendkívül sokrétű és összetett kérdéscsoporton belül eddig kétségtelenül a legnagyobb népszerűségnek a református temetők fejfáinak eredetkérdése örvendett. Mindamellett az eddigi eredmények ellenére a kérdést a mai napig sem sikerült megnyugtatóan lezárni (Balassa 1973; Balassa 1989; Hoppál-Novák 1982; Kunt 1983; Novák 1978; Novák 1980). Szükség van további - a szomszéd és rokon népi anyagon nyugvó - összehasonlító vizsgálatokra, a különféle vallási mozgalmakkal (reformáció és ellenreformáció) érkező jelenségeknek, valamint az idegen etnikumok kolonizációs hatásainak a számbavételére, továbbá a történeti-levéltári források céltudatosabb kiaknázására, hasznosítására is. Az utóbbi bő két évtizedben némileg javult ugyan a temetőkultúra, annak objektumai vizsgálatának tematikus összetétele, s a református fejfák mellett sor került a római katolikus síremlékek dokumentálására, vizsgálatára is (vő. Burgyán 1972 stb.), a keresztény (katolikus) szimbolika jelenlétére falusi és kisvárosi temetőinkben mégis kevés (mondhatni semmi) figyelem nem szentelődött. De változatlanul szükség lenne az egész magyar temetőkultúra teljességre törekvő, sok szempontú, egységes szemléletmód és módszertan diktálta feltárására is. A viszonylag jól kutatott területek (pl. Duna-Tisza köze, Északkelet-Magyarország, a Székelyföld stb.) mellett még mindig elég nagy ugyanis azoknak az országrésznyi vidékeknek a száma, ahonnan jószerével még csekély ismereteink sincsenek. Ilyen ismeretlen terület Dél-Szlovákia magyarok (is) lakta területe, ahol a hetvenes évek második felétől több-kevesebb rendszerességgel kutatom a magyar (és nem csak a magyar!) temetőket. Az itt közölt tényanyag zöme tehát saját kutatásaim eredménye, s csak elvétve hivatkozom (hivatkozhatom) elődök munkájára. Az elődök közül mindenképpen említést érdemel Thain János érsekújvári festőművész, néprajzi gyűjtő, múzeumalapító. Az Érsekújvári Járási Honismereti Múzeumba került hagyatékában rengeteg, zömmel a két világháború közötti időszakban készült, dokumentatív értékű néprajzi, népművészeti rajza maradt ránk. Ezek között bőven találunk Érsekújvár környéki temetőkből származó rajzokat is. Thain János tusrajzai közül azonban a maga idejében nyomtatásban szinte semmi nem jelent meg (Thain 1932. Vö. Thain-Tichy 1991). A két világháború közötti időszakban a temetők néprajzi vizsgálata, közelebbről bizonyos sírjelek megörökítése terén a csehszlovákiai magyar fiatalok mozgalmának, a Sarlónak vannak érdemei. A Kisalföldet illetően elsősorban Nemesszeghy Jenő tus- és szénrajzai érdemelnek figyelmet. Ő a farnadi református temető dúsan faragott fejfái közül örökített meg néhányat. A második világháború után a szlovákiai magyar néprajzkutatók hosszú ideig nem foglalkoztak a kérdéssel. A kisalföldi
