Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
136 Néphit, népszokás, népi vallásosság gésrendszerbe. Amit Gunda Béla a karácsonyi ünnepkörrel kapcsolatban oly szépen megfogalmazott, hogy tudniillik „karácsonyi asztalunkra ki van terítve az európai néphit, amelyet népünk sajátosan integrált”, teljes mértékben igaznak bizonyulhat a halállal kapcsolatos hiedelmek és temetkezési szokások összehasonlító vizsgálata után is (Gunda 1994,38). Ha meggondoljuk, hogy a Csáky Károly által is kutatott terület tágabb térségében milyen népmozgások történtek az elmúlt évszázadokban, hány és hány esetben került sor nyelvváltásra, akkor nincs mit csodálkozni az egyes népek ma is rögzíthető szokásai közti kiegyenlítődésen. Valóban csak távirati stílusban hadd emlékeztessek itt arra, hogy Hont megyéneka most vizsgált térségében már Mohács előtt is jelentős szláv, később elmagyarosodott népesség élt (Helemba, Kemence, Gyerk, Palást stb.). Bakács István megfogalmazása szerint, miközben a magyarság a megye északi területei felé nyomult, „a szlávság délfelé húzódása is megindul, s Mohács idején a megyében már alig van olyan község, amelyben kizárólag magyarok a jobbágynevek. A megye egész területén tehát a magyarság és a szlávság teljes keveredéséről és együttéléséről beszélhetünk” (Bakács 1971, 33). A török háborúk után további szláv/szlovák népesség érkezett a területre (Garamkövesd, Leléd, Helemba). Ezek a szlovákok gyakorlatilag századunk elejére még a hagyományos néprajzi kikérdező módszerrel is megfogható módon magyarosodtak el (vö. Liszka 1998,176-182). Mindehhez még hozzá kell számítani a Börzsöny hegység német eredetű falvait, valamint a Selmecbánya és Korpona környéki német kolóniák népét. Az sem hagyható továbbá figyelmen kívül, hogy még századunk első évtizedeiben is érkeztek Bars megye északi részéből német családok a térségbe: Százdon 1920-ban összesen három, Deménden pedig tizenhét német család telepedett meg (llyés 1998, 328). A településtörténeti szemlét persze tovább lehetne folytatni. Úgy vélem azonban, ennyi is bizonyítja, a kutatott terület mai lakossága eredetét tekintve olyannyira összetett, hogy az ott gyűjthető néprajzi anyag, jellegét tekintve csakis középeurópai lehet. Általánosan elfogadott ténynek számít, hogy a népi kultúrán belül általában éppen a halállal kapcsolatos hiedelmek és temetkezési szokások azok, amelyek a legtöbb archaizmust megőrizték. Ez a megállapítás persze igaz is, meg nem is. Amellett, hogy nyilvánvalóan fönnmaradhattak antik hagyományok (pénz a halott szájában, szemén, kezében), továbbá igen óvatosan (!) keleti és nyugati kereszténység előtti képzetek továbbélésével is számolhatunk (kérdés persze, hogy nem általános emberi képzetekről van-e szó?), a térség temetkezési szokásait és hiedelmeit alapvetően a kereszténység határozta meg. A kérdéskörnek Walter Hartinger passaui néprajzprofesszor egy egész könyvet szentelt, amelyben a népszokások és a vallás kapcsolatait tárgyalja (Hartinger 1992, jelen témánk szempontjából főleg: 5-7, 178-193). A keresztény egyház időről időre szabályozta a temetkezések rendjét, a kapcsolódó liturgiát, azzal természetesen, hogy a meglévő és „megkeresztelhető" szokásokat igyekezett beépíteni saját rendszerébe. A kereszténység Európában másfélezer, térségünkben éppen ezer esztendő alatt lényegében a világi hatalommal összhangban igyekezett szabályozni az emberek mindennapjait. Csak egy példa: a temetkezéseket, a temetők rendezettségét Árpád-házi királyaink óta 1900-ig tizenhat alkalommal szabályozták törvények által (Szent László, Könyves Kálmán, majd 1351, 1439, 1486, 1492, 1647, 1649, 1681, 1715, 1790, 1868, 1876, 1879, 1894, 1897 - lásd a Magyar Törvénytár megfelelő köteteit!). Ezek a tények (tehát a keresztény ideológia és a „központi dirigizmus” hatékony összhangja) valamint a lakosság már említett heterogén származása nagyban megnehezíti (sőt,
