Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)

Nelvi jogok, nyelvpolitika

A focihoz és a pedagógiához mindenki ért, a nyelvhez még a politikus is

A második példám is Magyarországról való. Tabajdi Csaba az 1993. évi magyarországi kisebbségi törvény céljairól s eredményeiről egy helyen a következőket mondta/írta:

Mindig elmondom és most újra: a kisebbségi törvény nem azért van, hogy mulatozzon a kisebbségi elit a különböző önkormányzatokban, hanem hogy sikerüljön megállítani és megfordítani a nyelvi asszimilációt! A kisebbségi törvény elindításakor ez volt a legfőbb cél, sajnos ebben csak korlátozott eredményeket értünk el. Azért kérem, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket, mert nagyon sok pozitívum is történt. [...]

(Tabajdi, szerk., 2006: 40)

Tehát a törvényt tető alá hozó politikus szerint a fő cél a magyarországi kisebbségek nyelvi asszimilációjának megállítása volt, de ebben „csak korlátozott eredményeket értünk el." Vagyis: a magyarországi nyelvi aszszimiláció a törvény után is tovább folytatódott s folytatódik ma is. Senkinek a jó szándékát és elkötelezettségét nem vitatom, de megkérdem: a törvény előkészítésében részt vett-e legalább egyetlen nyelvész? A kérdést külön pikánssá teszi az a körülmény, hogy a nyelvi asszimiláció, avagy a nyelvcsere klasszikus tudományos leírását Felsőőrben végzett terepmunka alapján egy amerikai magyar nyelvész, Gál Zsuzsa készítette, tizenöt évvel a rendszerváltás előtt (lásd Gál 1979). A kisebbségi törvény kimunkálásakor maga Gál is Magyarországon kutatta a baranyai svábokat, lásd pl. Gál 1992. Nem emlékszem arra, hogy az MTA Nyelvtudományi Intézetében kutató munkatársaim közül bárki többet tudott volna a készülő törvényről, mint az, aki a napilapokat olvasta akkoriban. 1992-ben politikusaink és „szakértőik” nem álltak szóba egyetlen nyelvésszel sem. 2009-ben, 17 évvel később, a helyzet változatlan. A „szakértők” ma is jobban tudják, mint a nyelvészek. Ez gazdáikat, a politikusokat minősíti - s minden magyarnak kárt okoz, talán a „szakértőket” kivéve.

Harmadik példám romániai lesz. Amikor az 1990-es évek elején magyar politikusok beindították a csángó gyermekek székelyföldi iskoláztatását, teljesen előkészítetlenül, a pedagógiai, emberi és egyéb tényezők felelőtlen negligálásával, biztos nem szánt szándékkal okoztak kárt a csángó gyerekeknek s családjaiknak. Ők jót akartak, „meg akarták menteni a csángókat". Jó szándékuk azonban nem menti azt a sok fájdalmat és szenvedést, amit ezzel okoztak. Akcióikban kódolva volt a kudarc, mi181