Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)
Nelvi jogok, nyelvpolitika
Globalizáció, magyar nyelvi kisebbségek és nyelvpolitika Kiegészítés (2010) Örvendetes változás történt múlt év november 9-én: a magyar Országgyűlés egyhangúlag elfogadta a 2009. évi CXXV. törvényt a magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról. Ez a törvény a magyar jelnyelvet önálló természetes nyelvnek, az azt használó személyek közösségét nyelvi kisebbségnek ismeri el. A siketek oktatását új alapokra helyezi, s biztosítja a jelnyelv használatához és átörökítéséhez való jogot is. A nyelvi emberi jogi polémiákról szóló fejezetben Mufwenét (2002b) idéztem annak a dilemmának a kapcsán, hogy a beszélőket kell-e megmenteni nyomorult gazdasági helyzetükből, vagy a nyelvüket kell-e megmenteni? A da Silva és Heller (2009) által bemutatott kanadai nyelvpolitika nagyrészt gazdaságpolitika: a kisvárosi frankofón közösségek gazdasági fejlesztésével fordítják vissza az urbanizációt, a kistelepülések kiürülését, tehát a francia ajkúak felszívódását. A politikai tervezés és aktusok tehát nem a nyelv megmentésére irányulnak, hanem a nyelvet beszélő emberek közösségeinek megmentésére. Eléggé hasonlít erre Szilágyi N. Sándor gondolatmenete is a magyar szórványok kapcsán: „Értsük meg mindenek előtt, hogy a szórványt nem azért kell segíteni, hogy a magyar nemzet megmaradjon, hanem azért, mert ezek az emberek bajban vannak. [...] Ha így közelítjük meg a problémát [...], akkor világos, hogy az egész folyamat már indulásból más lesz, mint eddig. Mert akkor nem azzal kezdődik, hogy jövök én, a nemzetmentő, aki tudom, hogy én mit akarok, hogy engem egyedül mi érdekel, és kiadom a direktíváimat, hogy az én célom érdekében mit kell nektek, szórványbelieknek tennetek. Hanem azzal kezdődik, hogy megkérdem tőlük: nektek igazából mi a bajotok?” (Szilágyi 2003a: 689-690) 165
