Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)
Trianon utáni magyar nyelvváltozatok
Ankét a kisebbségkutatás helyzetéről nak a szaktudományos pezsgésnek és pályaelőnyünknek, amink akkor volt, semmi érdemleges hatása nem lett a Kárpát-medencei nyelvi kisebbségekre nézvést. 3. Erre nem tudok érdemben válaszolni. Biztos változott sok minden. Van, ami jobb lett 1989 után, s van, ami tovább romlott. 4. Nem tudom, mik lesznek a magyar nyelvészeti kisebbségi kutatásokban a kulcskérdések. Azt tudni vélem, hogy az elmúlt 20 évben a kutatási irányok, a különféle méretű és finanszírozású projektek enyhén szólva laza kapcsolatban voltak a Kárpát-medencei magyarok igazi szükségleteivel. Láttam olyan sok-tíz-milló-forinttal támogatott kutatást, amit hozzá nem értők Budán kitaláltak, ráerőltettek a határon túli magyar nyelvészekre, s aminek a kára sokszorosan több volt, mint a haszna. Láttam azért mást is, szerencsére. Azért mondom, hogy nem tudom, mit hoz a jövő, mert fogalmam sincs arról, hogy meg fog-e változni az a gyakorlat (támogatási rendszer), amit Hunéík Péter 2003-ban így aposztrofált: „amely bedolgozóként foglalkoztatta a magyar szakértelmiség tagjait, vagyis úgy volt szervezve, hogy a kisebbségi kutatók csak részfeladatokat tudtak elvégezni, az anyag végső feldolgozása, a kutatás összegzése Budapesten történt.” A Régióban (2003: 262) Tóth Károly ugyanerről ezt nyilatkozta: „mi hiába kérdezzük le Szlovákiát, hiába kapjuk meg a szlovákiai adatokat, azt a kérdőívet nem mi állítottuk össze, nem a mi szándékainkat, nem a mi értékeinket, nem a mi kutatási céljainkat tükrözi. Következésképp nagyon keveset tudunk belőle hasznosítani.” Értsük meg jól: ment (s megy) a magyar adófizetők pénze például Somorjára, s Tóth Károly azt mondja, „nagyon keveset tudunk belőle hasznosítani”, mert a magyarországiak ezt a pénzmozgást így szervezik meg. Nem tudom, meg fog-e ez változni, s ha igen, mikor s mitől. Nem tudom, meg fog-e változni az a gyakorlat, hogy a határon túliakat a magyarországiak adatszállítóknak tekintik, akiket bármikor felhívhatnak, s akiktől azonnali válaszokat kérnek, miközben releváns kérdéseket sem tudnak föltenni. Azt sem tudom, mikor fog megváltozni, amit egyik kollégám „tútorkodásnak” nevez: a „jaj, de sajnálunk benneteket, hogy ilyen nehéz sorsotok van!’’-féle magyarországi attitűd. Ezzel a magyarországiak (politikusok, újságírók, bü127
