Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. Lászlóról szóló írások
ARANY A. LÁSZLÓ ÉS A SZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPRAJZI KUTATÁS ban is keresendő. A jövendő kutatás szép feladatai közé tartozik annak megállapítása, miként lett az eredendően német népesség kultúrájából egy jellegzetesen, etnikumtól független kisalföldi népi kultúra. A szerző a legnagyobb teret és figyelmet a zoboralji magyar nyelvsziget bemutatásának szenteli, ami e népesség mennyiségi mutatóival és a rendelkezésre álló viszonylag bőséges néprajzi adattal könnyedén indokolható. Mindezekből adódóan Arany itt kísérli meg legalább részben érvényesíteni a népi kultúra szerves egységéről megfogalmazott szempontjait. A lakodalommal kapcsolatban például így ír: „...a hagyományos jogszokás ténykedésének sorozata, egyúttal játék, művészet is, s végül szociológiai jelentőségű nagy alkalom. Itt vezetik le a fiatalok egészséges mozgásban, táncban, játékban fölös erejüket, itt szövik a jövő új szálait.” Ez a szemléletmód már előrevetíti a Putz Éva neve alatt néhány esztendővel később megjelent À kolonyi lágzi című kismonográfia erényeit. Az alább még röviden tárgyalandó munka megszületésében Arany A. Lászlónak elévülhetetlen érdemei vannak. A zoboralji magyarok nép kultúráját a nyelvjárás, népköltészet, viselet, szokások, építkezés témaköreire összpontosítva jellemzi. Közben kedvenc jelzője a „sajátos”, az „ugoros”, ami a kor szóhasználatát ismerve érthető, ám ma már tudjuk, hogy a zoboralji magyarok népi kultúrája, legalábbis anyagi, gazdasági vetületeit tekintve, szervesen illeszkedik a térség (szlovák) népi kultúrájának rendszerébe. Talán túlzott szigorúság lenne ezt Arany hibájául felróni (bár épp ő hangsúlyozta a szlovák környezet etnológiai megismerésének a fontosságát), hiszen a népies kultúrák etnikus-interetnikus jegyeinek, kapcsolatainak kérdésköre azóta is élénk vita tárgya a szakemberek körében. Sajnos, a Kassa vidéki szórványokról leírtakkal kapcsolatban is elmondhatjuk: annak ellenére, hogy az atlaszmunkálatok Magyarbődöt is érintették, sokkal többet ma sem tudunk az azóta teljesen elszlovákosodott falvak hagyományos népi kultúrájáról. Pedig nem lenne tanulságok nélkül való annak vizsgálata, miként reagál a kultúra egésze a nyelvváltásra (a kérdés megítélését persze nehezíti, hogy a nyelvi asszimilációtól függetlenül maga a népi kultúra is átalakul, illetve átalakulóban van). Egészében véve elmondható, hogy ma sem tanulságok nélkül való Arany A. László munkájának végigolvasása. Egy csomó kérdés fölvetése ma is időszerű, s ami a konkrét adatokat illeti, akkor inkább - az elmúlt félévszázad „eredményeinek” ismeretében - nekünk van okunk a szégyenkezésre. 3. Ha röviden, csupán jelzésszerűen is, de szólni kell Putz ÉvaÁ kolonyi lágzi (Pozsony, 1943) című kismonográfiájáról, amelyet a Madách Könyvkiadó az Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára sorozatában, Sándor Eleonóra szöggondozásában s utószavával négy évvel ezelőtt ismét megjelentetett (Bratislava, 1989). Arany A. László kapcsán pedig azért kell e munkát is megemlíteni, mivel Putz Éva tanítványa, bensőséges barátja volt Aranynak, s tragikus halála után ő rendezte sajtó alá kéziratát. így aztán a tanár keze nyoma érződik az egész munkán: nemcsak a végső megformáláson, hanem nyilvánvalóan a kutatási szempontok meghatározásánál is döntő szerepe lehetett. Egyébként a közös munka szerzősége annyira kérdéses, annyi szállal egybefonódott helyzetről van szó, hogy Sándor Eleonóra utószavában föl is veti a szerző vagy szerzők kérdését, s Putz munkájának jelentőségét ecsetelve, egyszer csak, minden átmenet nélkül, Aranyról kezd beszélni. így, ha Arany A. László a publikációban szerényen a háttérben is marad, az utókornak kötelessége ezt a munkáját is számon tartani. Ezt, szakszerű értékeléssel, a tudománytörténeti háttér fölvázolásával az új kiadás utószóírója már megtette. 471
