Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. László művei
ARANY A. LÁSZLÓ Az elhatároló jeleket vizsgálhatjuk a disztinktív funkcióhoz kialakult viszonyuk szerint. Ezek vagy homogén vagy komplex jellegűek. A szerint is vizsgálhatjuk őket, hogy a határnak jelenlétét vagy hiányát jelölik-e, végül a szerint, hogy milyen határt (morféma, szó, mondatrész) jelölnek.'“7 Az e szempontok szerint értékelt elhatároló jelek lehetnek fonématikusak vagy afonématikusak, magánjelek vagy csoportjelek. A magyar irodalmi nyelvben és Kolon nyelvjárásában a rövid-hosszú mássalhangzós korrelativ ellentéteknek hosszú tagjai fonétikai megvalósításukban kétféle típust mutatnak: egy ikerített és egy hosszú típust.18* E különbségeknek szoros értelemben vett fonológiai értéke nincs, azonban rendkívül nagy jelentősége van mint szóhatár-jelnek, illetve morfémahatár-jelnek. A hosszú mássalhangzó csak abszolút szóvégen fordul elő, pl. [szebb, mënny, forr, itt] stb., s egyúttal jelzi a szóhatárt. Ezért nyúlik meg gyakran Kolon nyelvjárásában a szóvégi mássalhangzó, pl. az ilyen esetekben: [hugyoss, éllëss, fmyëss, gyümőccs, egíssz, kiess, dógoss légin, házáss ember, kákássót] ’kakas volt’, [nyersenn, lágyánn] stb. Kolon nyelvjárásban a felszólító módnak a [mënnyé, fussa] típusai élnek. A bővített alak használatának oka az a körülmény, hogy a szóvégi hosszú mássalhangzók funkciója a határjelölés lett. így aztán a szóvégi hosszú mássalhangzónak felszólító funkciója elhomályosult és szükségessé válik a felszólítás funkciójának további megjelölése. A határjelölő szóvégi mássalhangzó-nyúlás főképpen a spiránsoknál észlelhető, mivel ezeknek elhatároló értéke természetüknél fogva kisebb. A szóhatárjelölésnek ez a módja kiegyenlíti egyúttal a szóhatárnak a feloldás által történő elmosódását a szólamegységben, illetve a mondatban. Ezzel szemben a kettőzött, ikerített megvalósítású hosszú mássalhangzó morfémahatárt jelez. Kolon nyelvjárásában az első- és másodfokú zárjelleg-korrelációnak és a rezonans korrelációknak feloldásával alakult kettőshangzók jelzik a morfémahatárt és a morfémák szorosabb egyiivétartozását is. Tehát ezt a szerepet látja el a feloldott mássalhangzós fonéma képviseletének azonos fonémával történő megoldása pl. az [ánni] ’adni’, [pállás] ’padlás’, [gyálló] ’gyarló’ [sálló] ’sarló’ stb. - féle esetekben. A feloldásban a vezérfonéma képviseletének ilynemű megoldását a proklitikus jellegű összetételekben találjuk meg. így a fönt idézett alakok mellett ide tartoznak pl. [ëddàrâbig], ërràkâsrë, íjjártok, újjársz, ábbizá, ávvót, àllëssz, áccsák, emmindáz, emmájd, evvóná, essë jobb, hàllâtom] stb. Ezek a szorosabban kapcsolt összetételek mindig egyszótagú szóval alakulnak. Lényegében az egyszótagú szavak, vagy általában tőmorfémák elveszthetik önállóságukat s proklitikusakká válnak ugyanúgy, mint ahogyan azokká váltak az igekötők is. Az első típusban a rövid-hosszú prozódikus ellenét jelölt tagjának kettőzött megjelenítése a morfémahatárt jelzi. Ez a megjelenítés egyúttal természetesen negatív jel is, mert a szóhatár hiányát jelöli. A második típus egy kialakulóban lévő vagy kiveszőben lévő folyamatot képvisel, amelyek eredeti célja az előbbi típussal való egyeztetés, illetve azonosulás.18'' A [/] és [/] alapváltozat, illetve tetszőleges mellékváltozat is fonématikus elhatároló jel. Az [í] megjelenítés mindig a szó végét jelzi. Ide tartozik a [/;] fonéma zöngés és zöngétlen változatának másodlagos szerepe is. Ezek az elhatároló jelek fonématikusak voltak. 187 188 189 187 TRUBETZKOY, GrundzUge, 242. 188 VÜ. GOMBOCZ, Történeti Nyelvtan, 43. és itt a 126. lapot. 189 Diachronikus szempontból a második típusú folyamat, illetve állapot egyezik azzal a nyelvi fejlődési irányzattal, amelynek eredménye a központi nyelvjárásokban a [kézzel, vallani]-féle alakok kialakulása volt. 208
