Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. László művei
KOLON NYELVJÁRÁSÁNAK FONOLÓGIAI RENDSZERE f) Az [ű] fonéma jellege és funkciója Felső nyelvállású palatális megvalósítású magánhangzó elsőfokú labializációval."6 Ejtése szőkébb, mint a megfelelő rövid [zV] magánhangzónak. Fonológiai tartalma a minimális fokú zöngésség és a komplex lágy-sötét sajáthang. Lágy-kemény korrelativ ellentétben áll az [zz] fonémával, és sötét-világos korrelativ ellentétben az [i] fonémával. Érzékelhetőbb változata nincsen. Megterhelése csekély. Kihasználása az alaki módosítókban, a fonémákban majdnem semmi. Kolon nyelvjárásának legkevésbbé kihasznált magánhangzós fonémája. Egytagú névszótövekben: PL: [bûvç] ’búval’; [nincs á jűszfánák gyüké; fűszfábó ván; kûvê lényomátom; szűz. Máriá; tyűz; tyűzönf [téfűt] ’tejfölt’, [bűnöss]; [csűr] ’pajta’, [fűv, nyő à fűv]\ [hűsígéss, tűi le]. Többtagú névszótövekben: PL: [mocskoss/zzzóye] ’a főkötő fűzője’; [fűzóvfg] ’a főkötő díszes keményített szalagja’; [áránygyűrőket; sűrőkönyvemnél; fehír ürmöt iszok; fűrísz; gyűszű; műhel]. Egytagú igetövekben: a) [gyűl áz újá]; b) polifonématikus [-ü-\. [gyűjön házá; visszákűttik à keszkenyőt; sűtt hús; leűnek; síivé, űt]. Többtagú igetövekben: [gyűlölli;/í7ryó7|. Polifonématikus [ű] a határozóragban: [fii áz ördögtű]. g) Az [í] fonéma jellege és funkciója Fonétikai sajátságában az [í\ felső nyelvállású palatális képzésű magánhangzó. Hosszú szűk ejtésű párja a rövid [z] hangnak."7 Fonológiai disztinktív tartalma a minimális fokú zöngésség és a lágy-világos sajáthang. Lágy-kemény egyenértékű ellentétben áll az [ú] fonémával, és mint jelöletlen tag világossötét privativ ellentétben az [ű] fonémával. Mint legkevésbbé zöngés tag fokozati ellentétben áll tengelyének legnagyobb fokú és középfokú zöngésséget mutató [á] és [é] tagjaival. A többi magánhangzóval az \í\ fonéma többdimenziós homogén ellentétet alkot. Megterhelése nagyfokú. A jelentéstani elkülönülés eszköze pl. az ilyen esetekben: [légy] ’rovar’ - [lígy] (a [lenni] igének felszólító módja); [mén] ’ló’ - [ő min] (a [menni] igének jel. i. egyesszámi 3. sz). Egytagú névszótövekben: [díszítyik; hidat fogok csinâtàtnyi; híméss dunnâkàt; hír; hírés ringyó; hívem; híven; így; à púp így hirdetyi; míg; nyírfábó van; né pírongáss; színyit is kívántam; szívem közepibe; sírkertyébe; à fák is sírnák; tyíz; vígán; víg örömem; vízvé]; b) [bír] ’bér’; [bíréss; csíphádáró; dí; ma dí ván; díbé; dílig; díllután; fíketőt; fíketője; fíny; fírj; fírhez ménne~firhé mennyén; hívess; íj; égy íj jé vélém hát; íj jé áz ánnyokhó; ík; íp; kik virdgvál; * 117 1 16 GOMBOCZ, Történeti Nyelvtan, Magyar fonétika 30. 117 Vti. HORGER, A magyar nyelvjárások, 54; LAZICZIUS, A magyar nyelvjárások, 26; FÜR I., Az í-zés állapota a mai magyar nyelvjárásokban. Szeged 1930; SULÁN Béla, Szempontok az í-zés vizsgálatához, doktori ért.. 1944, kézirat. 173
