Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. László művei
KOLON NYELVJÁRÁSÁNAK FONOLÓGIAI RENDSZERE öt gyivóssát; hdboró - háboróbá, hárángozó, hordó, jászó, József, káncsö]; [kánkó pácá] ’kampós bot’, [kóbászokot, kódósembér; kórójé változik; koszorú, mónár, á mosók, ódái; híres ringyó, róká, szákájtóbá, szógájá, sálló, siskó, sógor], [szivánóré\ ’szénvonó [tálló, tánó, tyinó, vándorló, válló, zsécskó; hűbe zsidó, zsinuór], [szárvók] ’szarufák’. A határozóragokban: [hálákbó, ábbó, úttá, szâjâbô, égy tányírbó; a szeretet virágjibó; kalëpjâbô, várábuó; gyönge ágáiró; ágájikról lévelek hullánák; szentégyhásztó, páphó, mágokhó, gyávája], [csudájó] ’csudául’, [mágyáró — mágyáruó], A melléknevekben: [bágzó szájú vót] ’kívánta a bagót’, [hosszó éstállóbá; ócsó, szápúlló, szomoró, hosszúszáró, forró, csikorgás; egye meg à málészájóját; nátyhásó, dógos, túsó, utósó, hátúsó] stb. A határozószókban: [hátó, aló, légálórá, ótó]. Az igetövekben: [jó mégsózzá, mégszólíttyá, mekszólá, lógott, mékcsókóhácc, mégcsókollyá, gyógyíccs még, megpróbányi, tóllyák, gyójcs]. Az igeképzőkben: [dúdógát, kukurikó, né búsóllyon], [bézdbótá] ’bereteszelte', [kitúnóvá]; émegyünk, mégbárázdónyi] ’fölbarázdálni’, [méggyógyóhát, gundó, mégvákó, tánólás, boldogónyi], [ásídozó] ’ásítozol’, [olvasó], A múlt időben: [tótó, áróták, léhajót, gundótú, indótúk, tánótt, borót, fordót, vótútok], A föltételes és a fölszólító módban: [csipáss né vóná; görbe né vóná; né poró, nágyon tanólly]. Az igenevekben: [bócsójáró, gyógyóvá]. Az esetek legnagyobb hányada polifonématikus értékű fonémát mutat, c) Az [ő] fonéma jellege és funkciója A középső nyelvállású palatális képzésű rövid [ö] magánhangzónak szűk ejtésű hosszú párja. Labializációja elsőfokú. Az utolsó nyílt vagy zárt szótagban siklóejtésű [üó] változatát hallhatjuk pl. az ilyen esetekben: [örüőt] ’őrült’, [körüő] ’körül’, a gyakoribb [öró't, koró'] alakok mellett. Fonológiai disztinktív hangsajátsága a középfokú zöngésség és a komplex lágy-sötét sajáthang. Lágy-kemény korrelativ ellentétben áll az [ó] fonémával, és sötét-világos korrelativ ellentétben az [é] fonémával. A minimális zöngésségű [u] fonémával egydimenziós fokozati ellentétben áll. Az [üó] jellegű siklóejtésű tetszőleges változat a kifejezés eszköze, s az öregek, az aszszonyok és a gyermekek beszédét jellemzi. Az [ő] fonémának funkció-megterhelése elég tekintélyes. A központi nyelvjárásokkal összevetve a [nátyszémő] és [nátyfejő] féle típusok kialakulásával majdnem teljes mértékben átvette az [wj fonéma funkcióját. Egytagú névszótövekben: [kő'; kőből-i vágy fából]; [pró's] ’prés’, [szőr, szó'rkeszkenyő, tő, gömböstő, vő, vőfíny, vőjejíd, főd; vészéit vóná fekete főggyibe; ződ, téliződ, zőccsíg]. Többtagú névszótövekben: [hétő, áránbető, bőgő, bölcsőbélyi, csődör, csöngő, cipő], [esküvő] (művelődési szó); [csépég áz esső; erdő, fölyhő; hájkétő-hejkétő-hejkőtő; hétfő; fiátá áz üdő~idő; kendő, keszkenyóí, kőccsíg], [pálóckőssíg] ’község’, [ményegző, nyőstíny], [péhő] ’pehely’, [pemető] 169
