Tóth Károly - Végh László (szerk.): Sociography 2012. Szociográfia a magyar-szlovák határ mentén 2012 (Somorja, 2012)
Tamáska Máté: A külvárosok hídja
egyik beszélgetésnek sincs értelme, mert valójában egy tegnapi, múlt heti vagy tán évekkel ezeló'ttinek a folytatásai. Persze a kisboltoknak az északi oldalon is hasonló szociográfiája van, csak éppen maguk a boltok ritkább szövedékű hálót fonnak a házak elé. Ez persze csak egy statisztikai adat, amit Révkomárom belvárosában sétálva nem feltétlenül érzékel az ember. Ennél sokkal feltűnőbb a kiskereskedelem eltérő' városképformáló hatása. A homlokzatokat áttörő' kirakatok, a benyúló cégérek és a járdára kiköltöző akciós táblák egy folyton változó és átjárható színes falat húznak az épületek tényleges térfalai elé. Ez a világ még mindig érezhetően más a két oldalon. Nehéz lenne pontosan megmondani miért, talán a cégérek színei és grafikái mások, de lehet, hogy csak az árak, sőt, nem kizárt, hogy csak a bennem élő emlékek teremtenek különbségeket. Az idő méhsejtjei Mert én a komáromi hídon átkelve, még mindig úgy érzem, hogy határon lépkedek, hogy odaátra megyek. Nem csak olyan városrészek közötti átkeléssel, ahogy Budáról Pestre megy az ember, hanem úgy, ahogy annak idején először külföldre indultam. És az is igaz, hogy ha csak azt hallom Komárom, nekem még mindig nem az ikerváros jut eszembe, hanem csak a híd, és a hídról lejövet feltárulkozó régi város, sok templomával, kacskaringós utcáival és házfalaival. Hiába a megnövekedett és szétterült város, hiába az újváros a maga parkjaival és múzeumaival, nekem Révkomárom központja marad az egész város. Ezekben az utcákban a tér idővé válik, olyan térré, amely „ezernyi méhsejtjében tárolja az időt” (Gaston Bachelard: La poétique de l’espace, 1961). Mióta a szerencsétlen aszfaltburkolatok némileg visszahúzódtak, és a belvárosi szűk utcákat nem csíkozza fel többé a járda-út-járda érzékeken hármassága, egyre inkább közérthetővé válik a város vidékiesen egyszerű szépsége. Révkomárom az elmúlt évtizedben turisztikai célponttá lett. A parton megálló luxushajók utasai gyorsfényképeket készítenek a főtéri Klapka szoborról, isznak valamit az olcsó Euró árakon felbuzdulva, majd reményekkel eltelve indulnak az erőd felé, ahol aztán tanácstalanul nézelődve keresik a világörökségi várományost. De Komárom erődjét nem csak az ellenséges katonaság nem tudta bevenni. Mindezidáig a turizmusiparnak sem sikerült fogást találnia az örökké zárt kapukkal hívogató várfalakon. De ez sem baj, mert a megspórolt belépőből az Európa udvar ajándékboltjában lehet válogatni a három-négy nyelven feliratozott színes fotóalbumok közül. Az utóbbi években egymás után megjelenő városkalauzok mintha bepótolni igyekeznének a határzárral elvesztegetett évtizedeket, mikor is „híres Komáromot” — Budapestről tekintve legalábbis - a feledés pókhálója szőtte be. 93
