Tóth Károly - Végh László (szerk.): Sociography 2012. Szociográfia a magyar-szlovák határ mentén 2012 (Somorja, 2012)
Tamáska Máté: A külvárosok hídja
lehetett hozni. Az ember sose tudhatta, jobb volt óvatosnak lenni, évekkel a bársonyosnak és csendesnek nevezett forradalom után is. A határtalan régió fővárosa A határok valószínűleg túl sokáig működtek, túl sok egzisztenciának voltak létalapjai ahhoz, hogy egyik napról a másikra megszűnjenek. Egyáltalán, a határokra valahogy szükségünk van, akárcsak a kutyáknak, a madaraknak vagy bármilyen más állatnak a maga területére. Ugatva vagy énekelve, de szeretjük megvédeni a földet. Ha másként lenne, a szocialista határzárak felnyitása, egyszeriben feloldotta volna a görcsöket és a félelmeket. Pedig, mintha épp ellenkezője történet volna. Azzal, hogy bezártak az ellenőrző bódék, elkullogtak az egyenruhás alakok, kikoptak a pecsétek az útlevelekből, tehát, hogy a határ fizikailag elmosódott, egyre erőteljesebbé vált a mindkét oldali szimbolikus határkeresés. Elena Mannová egyenesen arról ír, hogy Dél-Szlovákiát, mint régiót a szlovák államnemzet és a magyar anyaország félelmei tartják fenn. A felek nap, mint nap kulturális határköveket állítanak fel emléktáblák, szobrok és feliratok formájában, állandó „mélységi ellenőrzést” tartanak, hogy a légiessé vált határok ne oldják fel a tényleges határokat, hogy Európa továbbra is a nemzetek Európája maradhasson (Dél-Szlovákia, mint képzelt terület, in: Államhatár is identitás, szerk: Vajda Barnabás, 2011). A fejekben létrejövő Dél-Szlovákia egyetlen jól megfogható statisztikai mutatója a magyar kisebbségi arányszám. Annak ellenére, hogy Dél-Szlovákia, vagy, ahogy itthon nevezik, a Felvidék képzelt és képlékeny terület, Révkomárom nagyon is valóságos, kézzel fogható fővárosa lett a kisebbségi magyarságnak, színházzal, egyetemmel és tudományos kutatóintézetekkel. Komárom kiemelt szerepét a Csehszlovákiához csatolt magyar területeken nem is annyira gazdasági súlyának köszönhette, mint inkább kulturális hagyományának, „személy szerint” pedig Jókainak. Jókai megírta a városát, és ezzel mintegy újrateremtette azt, ahogy Kassát Márai, Szegedet Móra, Nagyváradot Ady, Szabadkát pedig Kosztolányi. Az egyszerű komáromi terecskék azért tűnnek anynyira otthonosnak, mert egykoron egy zseniális író stílusának voltak háttérkövei. Ne tévesszen meg senkit, hogy Jókai „egynémely” regénye nem Komáromban játszódik. Mert legyen valaki bármilyen mestere az országjárásnak, mint amilyen Jókai volt, minden zugba ő sem juthatott el. A regények hiányzó részleteit így komáromi gyermekkorának élményeivel töltötte fel, valahogy úgy, ahogyan a modern pszichológia tanítja arról a bizonyos bevésődésről. 89
