Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. I. Jogsegélyszolgálat 2009-2011 - Nyelvi jogok 1. (Somorja, 2013)
Elemzések, felmérések, összegzések
Petőcz Kálmán-Sándor Eleonóra-Tóth Károly német, a lengyel és az ukrán (ruszin) voltak. Ugyanakkor semmilyen jogszabály nem tartalmazta a kisebbség definícióját. A rendszerváltást követően hamarosan világossá vált, hogy ez a megoldás nem fenntartható: a felsorolásból hiányoztak a romák, a ruszinok pedig tiltakoztak az ellen, hogy az ukránokkal azonos nemzetiségként tartsák számon őket. Mivel a definíció kérdésében nem sikerült konszenzusra jutni, a szabad identitásvállalás elsőbbségére hivatkozva a Szövetségi Gyűlés 23/1991. sz. alkotmánytörvénye az alapvető jogokról és szabadságjogokról elhagyta a felsorolást. Az alkotmánytörvény szövegezését vette át a szlovák alkotmány is, amikor „a nemzetiségi kisebbségekhez vagy etnikai csoportokhoz tartozó egyének” jogait fogalmazza meg 34. cikkében, pontosabb definíció nélkül, arra sem térve ki, mi a különbség a nemzetiségi kisebbség és az etnikai csoport között. A szakirodalom hangsúlyozza, hogy a megkülönböztetés nem hordoz semmiféle értékelési vagy kategorizáló szempontot, és nem következik belőle az sem, hogy az egyik vagy másik csoporthoz tartozók jogait más és más módon kezelje a törvényhozás.1 Az alkotmány 12. cikkelye 3. bekezdésében leszögezi, hogy mindenkinek joga van dönteni nemzeti hovatartozása felől. Tilos ezen döntés bármilyen befolyásolása és tilos bárminemű, az elnemzetietlenítést célzó nyomásgyakorlás. Bár az alkotmány bevezetője, ahogy azt az a szlovák alkotmánybíróság is leszögezte, nem normatív szöveg és így nem jogforrás, fontos itt kitérni rá, mivel megvilágítja azt a politikai (és jogi) kontextust, amelybe a kisebbségi jogok alanyainak meghatározása illeszkedik. A bevezető a „Mi, a szlovák nemzet” szavakkal kezdődik, ezeket egészíti ki „a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok tagjai” megfogalmazás. Miután ez a két elem teszi ki a Szlovák Köztársaság állampolgárainak halmazát („tehát mi, a Szlovák Köztársaság polgárai”), nyilvánvaló, hogy a „szlovák nemzet” nem a politikai, hanem az etnikai nemzetre mint kollektívára utal, megtagadva ugyanezt a megközelítést a kisebbségektől. Emiatt az aránytalanság miatt a kisebbségi magyar politikai képviselet folyamatosan törekedett az alkotmány bevezetőjének megváltoztatására, mindeddig eredménytelenül. Az alkotmány szintjén a rendszerváltás után, illetve Szlovákia megalakulását követően végbement változások ellenére a jogrendben egyfajta reliktumként 2008-ig megmaradt egy jogszabály, amely tartalmazta az anyanyelvű oktatásra jogosult kisebbségek felsorolását. Ez a 29/1984. sz. törvény volt az alap- és középiskolák rendszeréről; az idevágó rendelkezés a közoktatási reform késlekedése miatt nem módosult korábban. A fentebb mondottak ellenére a szlovák kormány a különböző országjelentésekben gyakran használja a „hivatalosan elismert kisebbségek” kifejezést2. A „hivatalosítás” alapját általában az képezi, hogy a felsorolt kisebbségek képviselőit hívták be a kormány tanácsadó szerveként működő nemzetiségi és etnikai kisebbségek tanácsába. Fontos azonban megjegyezni, hogy sem a tanács létrehozását, sem összetételét és tárgyalási rendjét nem rögzíti jogszabály, csupán kormányhatározat, amely egy választási időszakon belül is gyakran módosul. A másik kapaszkodót A regionális és/vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának ratifikációs dokumentuma jelenti, amelyben Szlovákia a cseh, horvát, magyar, német, lengyel, roma, ruszin és ukrán nyelv védelmét vállalta. 1. Milan Čič a kolektív: Komentár k Ústave SR. Matica slovenská, 1997, 173. p. 2. Lásd pl. a Keretegyezmény 3. országjelentésének javaslatát, amely 12 „hivatalosan elismert” kisebbséget sorol fel: magyar, roma, ruszin, ukrán, német, horvát, cseh, morva, lengyel, bolgár, orosz, zsidó. 42
