Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. I. Jogsegélyszolgálat 2009-2011 - Nyelvi jogok 1. (Somorja, 2013)
Elemzések, felmérések, összegzések
Szalay Zoltán „nemzeti kataszter” létrehozását indítványozta, területi autonómiát követelt a nemzetiségeknek, nemzeti kúriákra osztotta volna fel a nemzetgyűlést, a minisztériumokban nemzetiségi szekciók létrehozását helyezte volna kilátásba. A nyelvhasználatot illetően a nemzetiségi nyelveknek a közigazgatásban és a parlamentben való használatát jelölte meg mint célt, holott ez a hatályos csehszlovák törvények alapján biztosítottnak számított. 1938. július 26-án hagyta jóvá a csehszlovák kormány azt a „nemzetiségi statútumot", amely kilátásba helyezte a nemzetiségi kérdés rendezését, a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúsítását, egy új nyelvhasználati törvény elfogadását, illetve említést tartalmazott az autonómiáról is. A nyelvhasználat terén módosult volna a 20%-os határ, a német, a magyar és a lengyel nyelv regionális szinten hivatalos nyelvekké váltak volna. A statútumban lefektetett 15%-os nyelvhasználati határ a tárgyalásokon a németeknél jóval kisebb szerepet kapó magyaroknak sem tűnt megfelelőnek, az Egyesült Magyar Párt „elégtelennek minősítette a nyelvhasználati határ 20%-ról 15%-ra való leszállítását, hiszen így továbbra is mintegy 200 ezer magyar maradna nyelvi jogok nélkül, másrészt a közigazgatási határok megváltoztatásával - mint arra korábban már volt példa - ezt ismét kijátszhatná a kormányzat”. (Simon 2010, 147. p.) A statútum ilyen formában való elfogadása azonban végső soron mégis a kisebbségek (rész)sikerét és a csehszlovák kormány meghátrálását jelentette, amiben jelentős szerepet játszott az erős nemzetközi nyomás: a dokumentum az előkészületek öt hónapos időszaka alatt gyökeres változásokon ment keresztül, egyre több engedményt téve a kisebbségeknek (elsősorban a Szudétanémet Párt képviselőinek). A következő időszakban számos kísérlet történt a nemzetiségi (s ezen belül a nyelvhasználati) kérdések rendezésére,9 egyiket sem sikerült azonban, akár csak részlegesen is, megvalósítani a köztársaság hamarosan bekövetkező bukása miatt. 4. Kisebbségi nyelvi jogok a független szlovák állam idején A független szlovák állam alkotmányát, azaz az 1939. július 21-i 185. sz. alkotmánytörvényt 1939. július 31-én hirdették ki a Szlovák Törvénytárban (Slovenský zákonník). A háborús szlovák állam területén 1938-as adatok szerint 67 502 magyar nemzetiségű állampolgár „rekedt”. 1940-ben számuk 53 128-ra csökken, ebből 45 880-an rendelkeznek szlovák állampolgársággal.10 A szlovák alkotmány egyik jellegzetessége, hogy az emberi jogoknak meglehetősen szűkös teret szentel. Az alkotmány tizedik fejezete ráadásul az állampolgárok kötelezettségeit előnyben részesíti a jogaikkal szemben. Az emberek (a szövegben: „lakosság”) életének, szabadságának és vagyonának védelmét származástól, nemzetiségtől, vallástól és foglalkozástól függetlenül garantálja, törvényi rendelkezések alapján azonban lehetővé teszi ennek a védelemnek a korlátozását. 9. René Petráé említi a cseh alkotmányjogász, Zdenék Peška (aki egyébként kifejezetten pozitívan viszonyult a nemzetiségi statútumhoz is) egyik érdekes ötletét a kisebbségi ügyekkel kapcsolatos bírósági eljárások rendezésére, amely egy speciális kisebbségi ügyekkel foglalkozó tanács létrehozásán alapult volna az alkotmánybíróságon belül. (Petráé 2009, 258-259. p.) 10. http://www.pulib.sk/elpub2/FF/Pekar2/pdf_doc/hetenyi.pdf 36
