Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. I. Jogsegélyszolgálat 2009-2011 - Nyelvi jogok 1. (Somorja, 2013)
Elemzések, felmérések, összegzések
Szalay Zoltán Az ügyviteli nyelven zajlik a községi képviselő-testület, a községi tanács, a bizottságok ülésezése. Ezen a nyelven teszik közzé a községi hivatalok hirdetményeit. Ez utóbbi területen azonban egy újfajta, normatív szabályozást is bevezet a végrehajtási rendelet az államnyelvet támogatandó, mikor kimondja, hogy a legalább háromezer lelket számláló településeken a hirdetményeket mindig kötelező államnyelven is közzétenni. Az útjelző táblák esetében szintén minden esetben kötelező a kétnyelvűség, tehát az államnyelv használata is, mégpedig az első helyen. A beadványok elintézése területén szintén kiemelt szerep jut a község ügyviteli nyelvének. A község bármilyen beadványt elintézhet az ügyviteli nyelvén. Az ügyviteli nyelven benyújtott beadványokat köteles ezen a nyelven elintézni. Érdekes korlátozás vonatkozik az államnyelv használatára: amennyiben nem nyilvánították ügyviteli nyelvvé az államnyelvet vagy nem válhatott azzá, a község a beadványt nem intézheti el államnyelven. Köteles azonban elfogadni és elintézni (az ügyviteli nyelven) minden államnyelven benyújtott beadványt. Amennyiben nem az ügyviteli nyelven benyújtott beadványról van szó, ám legalább 20 százaléknyi kisebbség tartozik az adott nyelvhez a községben, kötelező a beadványt annak nyelvén intézni. Ami az első pillantásra nagyvonalú kisebbségi nyelvi jogi rendezés gyakorlati alkalmazását illeti, Simon Attila figyelmeztet, ebben jókora hiányosságok mutatkoztak. „Ezeket a pozitívumokat viszont ellentételezte, hogy a szudétanémet régiókkal ellentétben, ahol szinte maradéktalanul érvényesült a német nyelvhasználat, a dél-szlovákiai postahivatalokban és vasútállomásokon hiányoztak a magyar információs táblák, s a vasútállomások neve is csak szlovákul volt kiírva. Sérelmet szenvedett a nyelvrendelet végrehajtó intézkedésében előírt hivatalos nyelvhasználat is, hiszen a járási hivatalok a magyar többségű falvakkal is szlovákul leveleztek, a hivatalok a magyar nyelvű beadványokra általában szlovák nyelven válaszoltak, az anyakönyvi kivonatokat az előírásokkal ellentétben még a színmagyar településeken is csak államnyelven adták ki. S nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a kormányzat a közigazgatási határok céltudatos módosításával több régióban is olyan változásokat idézett elő az egyes bírósági járások nemzetiségi összetételében, amelyek szűkítették a 20%-os nyelvhasználati jog érvényesítésének lehetőségeit.” (Simon 2010, 62. p.) Ezekre a visszásságokra hívta fel a figyelmet az Egyesült Magyar Párt 1936-ban kelt memoranduma, amely a nyelvtörvény alkalmazásának hiányosságait elsősorban a végrehajtó rendelkezések kései kibocsátására s egy restriktiv gyakorlat meghonosodására, illetve „perszonális okokra” vezette vissza. (Simon 2010, 62. p.) 2.3.4. A helységnevek használatának szabályozása A helységnevek szabályozására külön törvény keretén belül került sor, mégpedig a város-, község- és utcanevekről, valamint a községek helységnévtáblával való megjelöléséről és a házak számozásáról szóló 1920. évi 266. sz. törvénnyel, amelynek rendelkezéseit az 1920. évi 324. sz. kormányrendeletben pontosították. A helységnevek megalkotása a belügyminiszter hatáskörébe utaltatott, s a kormányrendelet megállapította, hogy a belügyminiszter a „csehszlovák nyelv alkotta” nevekkel látja el az egyes településeket. Lehetővé teszik azonban a kisebbségi nyelveken való helységnévhasználatot is, a következő esetekben:- az adott településen a legutóbbi népszámlálás adatai alapján az ugyanahhoz, de nem a csehszlovák nyelvhez tartozók aránya legalább húszszázalékos; 34
