L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
9. A székelyek kiemelt támogatása és a kassai Székely Társaság
9. A székelyek kiemelt támogatása és a kassai Székely Társaság A román betörés híreitől kezdve, az adakozásra felhívó vezércikkeken át a menekülésről szóló versekig különös hangsúlyt kapott a székelyekkel kapcsolatos romantikus kép, a velük kapcsolatos pozitív sztereotípiák, amelyek lényegében a mai napig is erőteljesen jelen vannak a szlovákiai magyar közbeszédben és az írott és elektronikus sajtóban egyaránt. A román támadást követően más lapokhoz hasonlóan a Felvidéki Újság patetikus vezércikkében is markánsan jelenik meg ez az idealizáló, romantikus kép: Elveszett nép Kassa, szept. 19. Egy ily nagy csapásnak, gaz rablók megrohanásának kellett jönnie, hogy Erdély, a magyar szent koronának mindig mostoha gyermeke, megmozgassa a szíveket, fájó érzéseket fakasszon, hogy megtaláljuk Erdélyt, a kincses Erdélyt. A tiszta, idegen keveréket nem tűrő vérbeli fajunk, a székely-magyar pusztult, ritkult, fogyott a háború legelső napjától folyton. Mert hősi vére mindenütt előre húzta őt, mert a veszélyek-veszélye növelte rettenthetetlen nagy bátorságát, meg akarta mutatni, hogy önzetlen, hűséges alattvalója a királynak és vérével, életével védi meg annak minden országát, ha - az övé védtelenül is marad. Ez volt a székely. Ez a székely pusztult a csatákban, erre a székelyre ütöttek rajta vad orosz és oláh hordák, ezt a népet gyilkolták, ennek pusztították ki majdnem a magját, ez a koldus, de becsületes nép lett most még koldusabb, hontalan, földönfutó. És a hírre megmozdul a nagy Ország szíve, millió segítő kéz nyúlik egyszerre a mindenét vesztett nép felé. Pénzt, menedéket kínálnak neki, részvétet, meleg szeretetet lehelnek feléje. Simogatják és a szegény földönfutó nép meglátja egyszerre, hogy hát van magyar testvériség, hogy milyen is az és mily sokat ér a gyászban, a hontalanságban. Ej, hiszen nem is erről van szó! Az emberi érzésben gazdag magyar részvétében senki sem kétkedett, de a reszkető szívek jósága nem oszlatja a székely nép leikéből a kétségbeesést, ő mindent, mindent elvesztett, s csüggedő lelkében reménysugara sincsen a Székelyföld visszalátásának, - a régi otthonnak, a bensőséges, igazi székely népéletnek. Ennek a sajátos valaminek, amit a néprajzi könyvek lapjairól, mesékből ismertünk csak. Remény! De hát lehet-e remény még viruló, boldog életre ott, ahol vadlelkű oláhok tapostak egyszer végig, melyek előtt nincs szentsége a védtelenségnek, mely állatiasabb az állatnál s csak a külső formája emberi.
