L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet Erdélyi menekültek Magyarország népe mindig valami csodálatos melegséggel karolta fel Mikes Kelemen, vagy hogy még régebbi ősi nevét említsük: Csaba népének, a székelységnek, az erdélyi magyarságnak az ügyét. Talán ebben a meghatározásban némi okát is adtuk az Erdély iránti hagyományos rokonszenvünknek. Erdély egy történeti egység, mely nélkül Magyarország mint egész sem történelmileg, sem földrajzilag nem képzelhető el. Sőt voltak századok, melyek alatt Erdély a magyarság védbástyája, mentsvára volt. Azóta ugyan nagyot fordult a világ, az egykor független erdélyi fejedelemség csak történeti emlék, s az egykor hatalmas erdélyi magyarság csak érzésben erős, de számban vagyonban megkissebbült. Idegen népfajok, főképpen oláhok sokasodtak el erdélyi véreink körül, akiknek a magyarságát megvédeni, létét biztosítani az utóbbi időkben az anyaország gondja és feladata volt. Ez az érzésben törhetetlen székelység, ez a tősgyökeres magyarság most nagyrészt hontalanná lett. Okát jól ismerjük: s mentői jobban ismerjük, annál jobban megesik szívünk rajtuk. Az a méltatlan sors jutott osztályrészül ennek a népnek, hogy a kiknek fiai a harctéren legelszántabban védelmezték az egész magyarság ügyét, azoknak kellett hajlékaikat, minden vagyonukat otthagyni és a vándorbotot a kezükbe venni. Ha megszentelt emlékek, a vérkötelék, a magyarság egyetemes érdeke nem is parancsolnák, hogy az erdélyi menekültek ügyét szívünkön hordozzuk, már ez az igazságtalanság, a sorsnak különös iróniája is a pártjukra hajt. Otthagyták őseik véráztatta földjét, azt a szép országot, melyről századokkal előbb így tett vallomást a nép egyszerű fia: „Székely föld, Mindig zöld, Hazám ott - Szívem ott. Jaj, be szép, Székely nép! Székely vér, Magyar ér, Kicsiny vagy, Mégis nagy: Hüvség ott, Hideg vagy, Mégse fagy, Szived ott!...” Igen, igen, a székely ma is így érez, így gondolkodik a hazájáról, mely neki egy egész ország: Csíkország. - Szörnyű végzetet mért rá a háború vérzivatarja. Enyhíteni kell ezt a végzetet addig is, míg magától megfordul. A köztudat szerint hatszázezer erdélyi menekült van az országban. Kormány-intézkedés szabta meg, hogy egy-egy erdélyi megye lakossága hol keressen menhelyet. Ez természetesen a rend kedvéért történt, s leginkább a menekülés súlyos napjaira szólt, de az lehetetlen, hogy hosszabb időn túl is abban a néhány alföldi megyében legyenek összezsúfolva és odakötve, kegyelemkenyérre szorítva a menekültek. Egészen rendén való dolog, ha tovább is terjeszkednek s többi között hozzánk is eljutnak. Gondoskodnunk kell óluk, mégpedig abban az irányban, amint ezt vármegyénk alispánja már megtette. Az alispáni rendelkezés a megyei hivatalos lapban jelent meg s a hatóságoknak adott utasítások közt egyebek közt ezt mondja: „Úgy érzem, hogy a puszta anyagi segítség nem minden s nem elégséges ahhoz, hogy a menekültek rendes életviszonyok közé jussanak, s hogy a társadalomnak produktív szereplői maradhassanak.” - Ezen szempontból igen fontos tényező az, hogy a menekültek munkaalkalmakat találva, megszokott munkájukat tovább folytassák, s ennek révén oly keresethez jussanak, mely mentesíti őket a magyar ember faji természetével ellentétes alamizsna elfogadásától. Valóban, a segélyezési akciónak kiindulási pontja a munka-alkalom megadása lehet. Ha pedig ez megtörtént s még mindig vannak támogatásra szoruló menekültek, akkor kell a megyei társadalom másnemű segítő eszközeit - pénzbeli támogatás, élelmiszer-adományok, lakásadást elővenni. Az első mód a menekültekre nézve fölemelőbb, nemzetgazdasági szempontból hasznosabb. De készüljünk föl a másik eshetőségre is. 425
