L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet mindég ellenzékiek voltak az alkotmányos aera bekövetkeztével is, a kormányok nem nagyon siettek összekapcsolni e nyakas népet a kultúra és közlekedés eszközeivel. Csík és Háromszéknek Brassó volt a világ vége, ide vitte deszkáját, gabonáját, takarmány feleslegét, ásványvizét, tengelyen, s innen szerezte be falujában meg nem levő szükségleteit, s minthogy a nagy tömeg reá volt utalva egymástámogató segítségére, rendesen az őszi „áldomás” fenntartása és gyakorlásával köszönték meg egymásnak a segítséget, a kifogyhatatlan jó kívánságok kíséretében, a szoros együttélés természetesen csak egy irányú nyelvérzék fejlődést eszközölhetett, ezért fordul ma is pl. a németre oly nehezen a székely nyelve, társalgásában közlékeny, válaszadásában lakonikus rövid, erkölcsében a korral halad ő is, még az én gyermekkoromban a nyári reggeli 4 órás napi istentisztelet alatt a várkerítés belső oldala tele volt támogatva munkaeszközökkel, de mikor már mint ecclesiás papot Zaboláig vitt a gőzös, már a reggeli harangozás is kimaradt volt, talán nem annak az okából, mint az egyszeri papnál, ki gazdaságot is folytatván terhesnek találta, este reggel csak egy vén asszonyért kell templomozzon, egyszer kijövet megszólítja a pap az öregasszonyt: „tudja, Sári néni, hogy a falu minket hírbe hozott?!” Sári néni kimaradt, s többé nem volt kiért harangozni. Sajnos, így van ma ez legtöbb helyen. 12 év után a múlt év augusztus 18-án voltam a székelyföldön, soha azt a jómódot, de áldást mindenben nem láttam sehol, mint akkor ott, úgy örült a lelkem, hogy mindenkinek van, ki is járt a munkásnak, mert versenyeztek egymással a munkaadó földrészek élelmezésben, 3 tál ételt is kaptak három fogásban némely helyen a munkások, égett is a munka a kezök alatt, sem ünnep, sem éjszaka nem volt, hogy minél előbb összegyűjthessék Istennek bő áldását. És most... vagyontalan szegények!... Hulló könnyeimen keresztül néztem sokszor az itt elvonuló milliókat érő marhaállomány pusztulását, mi a székely és száz földről valahogy idáig vergődött étien, szomjan, száj és körömfájásban itt is, ott is kullogtak, maradtak el, a melyik még bírta, hajszolták tovább. Aztán jöttek a szekértáborok agg vagy nő hajcsárokkal, mezítlábos sereg gyermekkel szekereken, majd megindultak a szórványos, később tömeges visszavándorlások, mennyi nyomor, mennyi keserű panasz ült az ajkakon, de azért mindenik igyekezett vissza, pedig be sem itta jól a föld az elhullottak piros vérét, még szanaszét bolyongtak az eltévedt oláh katonák, s mégis mentek, hogy minél elébb kezdhessék meg újból az életet, a hazájukon, a falujukon kívüli élet nem volt élet, akármilyen jóval is fűszerezték azt. S ha hazamentek, találtak romhalmazt, pusztaságot, piszkot, némelynél a fehérnemű szekrények ürességét oda beállított katonák hulláival töltötték ki, máshelyen egy hosszú élet takarékos keresményét eresztették szélnek. A háború lélektanával járó szenvedelmektől természetesen a menekülő nép sem volt mentes, megszállotta a rombolási mánia, ha neki nincs, másnak se legyen, de felütötte fejét az ezzel rokon szenvedély: a rablás ördöge is, a fegyverzörej, ágyútű, nemcsak a természeti világ, az erkölcsi világrend törvényét is megzavarja, az érzéki ember lép elő a maga önző szenvedélyeivel, vágyaival, indulataival, megnövekedik benne a retorzió, a bosszú, a gyűlölség érzete, aminek simptomái már is jelentkeznek: a székely eddig sem szerette az oláhot, ezután meg épen gyűlölni fogja, a mi az együttélést, békés barátságot eleve kizárja. Azért a hősi küzdelemért kiállott sok szenvedés és fájdalomért nekünk, vagy a nyomunkba lépő nemzedéknek egy erős Magyarországot ígér a reménykedő biztatás, de nekem úgy tetszik, hogy azt az ígéretet a kard éle sehogy sem fogja tudni beváltani, mert a kard, a fegyver 330
