L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet az elején, mégis, valahogy ránkszakadtak a megszokás hétköznapjai és a m agyar városok a megszokás közömbösségével váltak meg távozó katonáiktól. A háborúnak, mely idegen földön, idegen határokért folyt, csak a borzalmai maradtak meg a számunkra, a színe, a költészete kiveszett. Most aztán megint lépten-nyomon találkozunk a kilobbanó nemzeti érzésnek, ezekkel a szép, színes virágaival, a nemzeti lobogó ismét a maga helyére került a városok utcáin, s a háború megint nemcsak azoknak az ügye, akik elmennek, hogy győzzenek, vagy elvérezzenek benne, hanem azoké is kikért ők elmennek. A kaszárnyák talán már nemcsak az üres falaknak harsog az induló márskompániák katonazenéje és századok nem léptetnek némán, szemrevágott sapkával a vasútállomásra. Ezernyi tömeg az, melynek kettős sövénye között az útjuk elvezet, a tömeg éljenez, kendőt lobogtat, virágot hint az útra és ajándékokkal kínálja a katonákat, kik meg oly boldog bizakodással indulnak útjukra, mint tették az elején, mikor még nem volt mögöttük kétesztendős megismerésnek oly sok tanulsága. A háború már ismét nem csupán csapás a számunkra, már megint érezzük a friss áradatot, mely elsöpri az unalom, a hétköznap porát és mindnyájunkat magával ragad. Ez az oláh háború, ez nagyon a szívünkön van. Elsők voltak az elsők között a mi katonáink, azokon a tájakon is, amelyeknek korábban a hírét is alig hallották, de erejüknek és elszánásuknak teljességét most adják, mikor a leggyűlöltebb ellenséggel itthon kell megállanunk a Maros völgyén. Ez a mi háborúnk ismét kibontotta a virágok szirmait, megnyitotta a szíveket s a legendás események zsilipjeit. Az ungvári járási szolgabírák visszaadták fölmentésüket. A háborús rokkantak, kiket most iskolában mesterségre tanítják, mondják, el akarják dobni a mankót, a botot és műkarral, műlábbal menni akarnak az oláhok ellen. Az egyik muníciógyár húsz munkása egy reggel deputációban kérte meg a gyár igazgatóját, vonassa vissza felmentésüket, mert a kalapács égeti a kezüket, s ők puskát akarnak. Veszedelemben a haza, ezzel a szóval mondották s hozzátették, hogy megszöknek, ha nem eresztik őket. Hiába magyarázták nekik, hogy a gyárban is a honvédelemnek dolgoznak, végre is a katonai parancsnokság teljesítette a kérésüket. - Kifogyhatatlanok volnánk a példákban, ha sorra akarnók venni valamennyit, a miről tudunk. De beérjük azzal, hogy éljenzéstől visszhangos megint a magyar kaszárnyák tája és virágok szőnyege borul az útra, melyre a távozó honvéd lába lép. Igen, mindez azért van, mert veszélyben a haza. Hitvány, gyáva ember, ki vonogatja magát a kötelesség teljesítése alól és nem megyen a leghitványabb ellenség ellen védeni a hazát. Ma mindnyájunknak el kell menni és küzdeni az utolsó csepp vérig, az utolsó emberig! Lévai Őrálló, 1916. szeptember 7.1. p. Megérkezett városunkba az első menekült vonat E hó 6-án, 7 napi utazás után megérkezett az első menekült vonat Lévára mintegy 240 utassal. Megható, szívettépő jelenet volt az, midőn a legnagyobbrészt gyermekekből, asszonyokból álló csoport kiszállott a vonatból, magával hozva megmentet kicsiny holmijukat, pulyka, csirke, liba, malac, sőt tehén is került ld a vonatból, mindenkinek volt valami kedves jószága, a mitől nem tudott megválni. Búzát, lisztet, ágyneműt, zsírt és egyéb élelmet is hoztak magukkal, mentették, a mit lehetett. A lévaiak dicséretre méltóan fogadták a sorsüldözötteket. Tömérdek élelmet, frissítőket hordtak elébük a vonatra, ellátták valamennyit bőségesen élelemmel. Nagymennyiségű élelem fen is maradt, a mit a barakkba szállítottak el, mert ide helyezik a menekültek legnagyobb részét. A menekülők jó része Balázsfalváról való, itt van köztük az odavaló ref. papicsalád is 5-öd magával. Rajtuk kívül több tisztes úri 321
