L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet Székely menekültek Egy férfi és öt asszony állított be ma szerkesztőségünkbe. Az éhezés kiült petyhüdt arcukra, a ruha rongyokban lógott le testükön, lábuk pedig kilátszott a cipőből. Ágról szakadt, elhagyott voltukat az első pillantásra megállapíthattuk. Tekintetes újságíró urakat jöttünk kérni, hogy támogassanak ügyünkben, - kezdi előadását a férfi. - csikmegyei menekültek vagyunk, csikmindszenti lakosok. A román betörés elől menekültünk mi is, mint annyi sokan az ország belsejébe. Szétosztás után Kethelyre kerültünk, ahol igazán jó dolgunk volt, áldja meg az isten a kethelyi jegyző urat, az mindenről gondoskodott. Kilenc héttel ezelőtt azonban áttettek huszonnégyünket a Mocsa községhez tartozó Csém pusztára. Hogy miért ide, azt nem tudjuk. A mocsai jegyző azt mondja, hogy azért, hogy a puszta is érezze meg a román háborút. Sajnos azonban nem a puszta érzi meg ezt, hanem mi huszonnégyen, akik oda kerültünk. Ebből a huszonnégyből tizenhét gyermek, egy egészen öreg asszony, s csak hatan volnánk, akik munkabírók vagyunk. Azonban Csémen nem tudunk munkát kapni, mert hisz a prímás uradalmában a cselédek elvégzik az összes munkát. Pedig segítenénk mi magunkon szívesen a magunk kezemunkájával is, de Csémen nem lehet. Két hét óta nem ettünk kenyeret. Jártunk ugyan majdnem minden nap a mocsai jegyzőnél, de hiába. Azt mondta, hogy nekünk még Kethelyről jár a liszt, s onnan már át is utalták részünkre, de még nem érkezett meg. Addig tehát nem ehetünk kenyeret. Amikor azt mondtuk a jegyző úrnak, hogy sírnak a gyermekek, mert éhesek, azt a jó tanácsot adta, hogy ha sírnak, verjük meg őket. Bejöttünk tehát a főispán úrhoz, hogy segítséget kérjünk, meg cipőt és ruhát. A főispáni titkár úr meg is ígérte, hogy a liszt miatt intézkedni fog, de cipőt és ruhát nem adhat, mert már 3000 pár cipőt kiutaltak már, de az még mindig nem érkezett meg. Végig hallgattuk a panaszt, megerősítette a négy asszony is, hogy ez így van. Azután felkerestük a főispáni titkár urat, aki a legnagyobb készséggel közölte velünk, hogy már telefon útján intézkedett is a mocsai jegyzőnél, aki kijelentette, hogy a liszt már megérkezett s holnap kiutalja azt a menekülteknek. Hálásan nyugtáznánk itt a főispáni titkár úrnak igazán példaszerű gyors intézkedését, ami a menekülteket is megvigasztalta, akik azután Fried Miksa úrtól kapott ingyenjegyekkel a közöskonyhába mentek ebédelni, s boldogan rejtették el tarisznyájukba a polgármester úr jóindulatából szerzett kisegítő kenyereket az otthon éhező gyermekek részére. Az ügy tehát rendben volna. Azonban mégsem tudunk az eset mellett szó nélkül elmenni. Kihívja ugyanis maga ellen a legszigorúbb kritikát a mocsai jegyző eljárása, aki nem tudott, vagy nem akart legalább ideiglenesen segíteni az éhezőkön, míg a részükre kiutalt lisztmennyiség a közigazgatás tekervényes labirintusain keresztül megérkezik. Ezek a nyomorult hajléktalanok azért, mert a borzalmas háborúnak a kormány mulasztása folytán áldozatai lettek, nem ezt a bánásmódot érdemlik. A verés pedig eddig még soha sem bizonyult biztos szernek az éhség ellen. Különben a mocsai jegyző már régen patentot kapott volna találmányáért Németországban. Nem verés kell annak az éhezőnek, hanem kenyér. De nem tudjuk szó nélkül hagyni a kormány eljárását sem. Hát nem tud az állam teljes tekintélyével fellépni azok ellen a vállalkozók ellen, akik a menekültek részére való cipő és ruha szállítást busás haszon ellenében magukra vállaltak, hogy kötelezettségüknek leget tegyenek? Hát tényleg Csáki szalmája Magyarországon a közvagyon? 317
