L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet Erdély megtisztult, az ágyuk dörgése már román földet ráz meg és ugyanakkor, amidőn az igazságtevés büntető keze kiűzi tőlünk a hitszegőket, megmozdul a német és bolgár sereg és újabb halálos csapást már az ellenségre. A román tragédia megindult azon estén, melyen a hadüzenet a meglepett szövetségeseknek átadták. A román sors már gyászban zokogott akkor a havas határhegyek alatt, de a megmérgezett nép lelki mámorában üres diadal reményének vad őrületében nem látta a gyászt, a pusztulást, a bús siralmat. Nehéz idők jöttek ránk, de lelkünk elbírta az új megpróbáltatást, amelynek tüzében edzve mentünk előre a bosszúállás útján. Akkor, hogy karunk először büntető sújtásra lendült, első józan perce volt a román mámornak és azóta vér mossa az örömkönnyek helyét. Lehetetlen, hogy a Végzet akaratát ne lássuk e csodáknak tetsző eseményekben. Összefog ellenünk az egész világ és a mi erőnk a pusztulás hamvaiból új életre frissülő Phönixként emelkedik újra és újra diadalok, világtörténelmi győzelmek aranyhegye fölé. Bibliai legendák érthetetlen ködébe vesző regék elevenednek meg e nagy idők véres napjaiban. A Végzet választott ki bennünket nagy küldetésre. Mint a Végzet katonái, mennek seregeink öntudatos, büszke nyugalommal, nagy eszmék rajongásától eltelve véres fergetegek közé, csodás, új diadalok felé... Komáromi Lapok, 1916. október 28. l.p. Erdély felé. Beszélnek a fejfák. Reszketve, zokogva. Lengyel harcmezőkön, szerb földön, Tirolba, Kisértő óráján bús éjféli csendnek Halott székely hősök lelkei üzennek : »Idegenben haltunk, büszkén, mosolyogva, Testünk Európa négy sarkára dobva, S most mikor belénk mar Kelet söpredéke, Ősi házunk, földünk nincs aki megvédje . . . Most jönnek a mócok s már a sírunk ássák, Hallod-e családod fájó zokogását? Most, hogy a félvilág támad, gyáva hordák Jönnek, hogy a székelyt végleg letiporják; Most, hogy elfolyt vérünk népek nagy csatáján. A mamaliga-had tort ülni jön gyáván, Rnbel-rothasztotta, bukaresti salak Tegnap még jóbarát, s ma testünkbe harap — Óh, lassan cincogjon a duda, csimpoja. Csaba király népe rabnép nem lesz soha! Mi üzenjük nektek, mi halott katonák, Sirunkból kikelünk, fujjuk a harsonát, Csontjaink lángolnak, föld mélve kihányja: Mi is hadbaszállunk, népek leghitványa!.. . Ott leszünk a kőben, amely alágördül, Vizeket dagasztunk halálthozó örvül, Gyújtó tűz leszünk a doboló dobokban, Pokol tűzesője, mely százfelé robban. Orkánná sodorjuk a havasi szelet, Meggyujtjuk az erdőt a fejetek felett. Félrevert harangok szaggató hangján át 303
