L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet Újabb adományok az erdélyi menekülteknek A főispáni hivatalhoz az erdélyi menekültek javára újabban a következő adományokat juttatták: A „Ressurrexit” szabadkőműves-páholy 200 K, Kozák János 50 K, Poltz Nándorné 10 K, Keresztély János (Hernádzsazsadány) 10 K. Kassai Hírlap, 1916. október 3. 3. p. A menekült gyermekek iskoláztatása Az Erdélyből menekültek sok égető problémája között nem utolsó helyen áll a középfokú iskolákba járó menekült gyermekek továbbtanulásának kérdése. Igaz ugyan, hogy a közoktatásügyi kormány helyes és okos intézkedéséből kifolyólag a menekültek gyermekei bárhol és bármely iskolába beiratkozhatnak, hogy tanulmányaikat folytathassák. Valószínűleg tandíjmentességben is fognak részesülni s a tanári vezetés mellett működő iskolai segítőegyesületek jóvoltából könyvekkel s egyéb iskolai felszereléssel is ellátják őket. De lehet-e, szabad-e az ilyen szerencsétlen fiúktól és lányoktól a felvételt megtagadni azzal az megokolással, hogy - nincsen hely? A közoktatásügyi kormány jelentkezésre szólította az Erdélyből menekült tanárokat. Rendelkezik velük. Alkalmazhatja őket. Miért ne lehetne ezeknek a tanároknak a kirendelésével és alkalmazásával az egyes intézeteknél a nagyobb tömegben jelentkező erdélyi menekült tanulók számára párhuzamos osztályokat fölállítani s őket igy biztosítani, hogy tanulmányaikat zavartalanul folytatva, a testében, lelkében megtépett magyarság jövője számára el ne kallódjanak? Azt gondolom, ez van olyan fontos kérdés, mint az élelmezés kérdése. Mert az élelemnél sok mindenről lemondhatunk, le is kell mondanunk, de éhen - valószínűleg nem pusztulunk. Hanem ha a magyar ifjúság nagy kontingense előtt zárjuk be az iskolák kapuit csak azért, mert ott a rendes keretek közt nincs hely, ez már a nemzet jövőjének olyan károsodásával járna, amit kipótolni szinte lehetetlen. Jobb sorsra méltó ifjainkat a munkátlanságnak s ezzel a züllésnek, az erkölcsi éhenhalásnak kitenni semmi esetre sem szabad. Ez a kérdés egyik oldala. A másik sem kevésbé fontos. Az egyes hatóságok a menekülés első idejében siettek a vármegyék egyes községeibe elhelyezni a menekültek legnagyobb részét. Helyesen tették. Nem baj azonban, hogy nem igen voltak tekintettel arra, vannak-e a falukba internált családok között olyanok, akiknek középfokú iskolákba járó gyermekeik vannak? Ezeket okvetlenül vissza kell hozni a központokba, a városokba, ahol a gyermekek akadálytalanul tanulhatnak. Ha pedig a család vissza nem jöhet, s a legnagyobb rész tényleg nem jöhet vissza, mert hiszen a falukon a megélhetés sokkal könnyebb, mint a városokban: akkor legalább arról kellene gondoskodni, hogy maguk a gyermekek visszajöhessenek. És itt van a kérdés harmadik oldala, melynek helyes megoldását a városok jobbmódú, jólelkű családjainak irgalmasságától kell várnunk és kérnünk. Ahol öten esznek, a hatodik sem marad éhen - tartja a közmondás. Akinek nincs gyermeke, vagy volt, de elvesztette, a szíve parlagon heverő szeretetét ezekben a savanyú napokban a legszebben kamatoztathatja, ha magához ölel s ha maga gyermeke gyanánt szeret egyet a sok közül, akik most fiatalon, a gyermekkor legszebb és legfontosabb idejében a szülői ház füstölgő romjaitól messze idegenül vándorolnak. Akiknek pedig van iskolába járó gyermekük, nem tudom, miért ne adhatnának gyermekük mellett ételt, italt, szállást egy menekült gyermeknek, akit tán fia vagy leánya a magyar szív résztvevő önzetlenségével testvéreként szerethetne? 248
