L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet Erdélyi menekültek az Andrássy kávéházban A Kassára menekült erdélyiek körül való az Andrássy kávéház új üzletvezetője is Csepcsik József. Maroshévizről menekült, ahova mindjárt a kezdetekben betörtek az oláhok s tönkretették virágzó vendéglőjét s ingóságait. Ő maga családjával együtt alig bírt menekülni szekerén, amidőn hátamögül a menekülő szekereket egyenként lövöldözték össze a gaz oláhok. Csepcsik jókedvűen, Erdély sorsának jobbrafordulásában reménykedve szolgálja ki figyelemmel a vendégeit. Felvidéki Újság, 1916. szeptember 28. 4. p. Nem viszi a muszka az oláh sebesültet Kassa, szeptember 30. Aradi tudósítónk jelenti nekünk a következő, az ottani pályaudvaron történt jelenetet: A minden oroszok kancsukája két esztendő óta milliós tömegekben veti a legrettenetesebb vágóhídra az orosz szteppek embercsordáit. Az Ural mellől, a Volga meg a Don síkjáról jön, jön a szánalmas emberáradat, puskával a vállon, halálos rettegéssel a szívekben, oh Kristos voskress! Lermontovi színekkel kellene megfesteni a történetet, amelynek színhelye az aradi vasúti állomás volt és szereplői néhány orosz fogoly. Sebesült oláh foglyokat rakott ki az aradi vasúti pályaudvaron az egyik erdélyrészi vonat. Egészségügyi katonák hordták ki őket a vasúti kocsikból. Sok volt az oláh, kevés a szanitéc és a pályaudvar parancsnoksága segítségül rendelte az ott dolgozó muszka foglyokat. A muszka nagy részvéttel szokott lenni mindenféle sebesült iránt, siet a segítségére és emberséges szívvel forgolódik a sebesült körül. Most azonban egyetlen muszka sem mozdult az oláh sebesültek megsegítésére. Hallgatagon bámultak maguk elé, könnyel a szemükben, aminek senki sem tudta magyarázatát adni. Egy előkerült tolmács segélyével végre is megkérdezték, hogy miért nem nyúlnak a sebesültekhez, ha azt parancsolják. És az erre adott válasz a csattanója ennek a parányi történetnek.- Panye - mondták a muszkák - nem visz rá a lelkünk, hogy segítsünk ezeken. A kutyák! Ők az okai, hogy még mindig itt vagyunk az otthonunk helyett. A cár csak a hegyeken túl parancsol a katonáknak és ha ott segítenek is a rumunynak, mi átokkal a szívünkben fordulunk el tőlük. Kristos voskress... A könnycsepp történetét megrázóbban tudatosan nem mondhatta volna el senki, mint ez a néhány fogoly muzsik, akiknek szavában benne sírt mind az a bánat, mely még akkor is ott fog csöndesen hallgatni az uráli tájon, a Don meg a Volga völgyén, amikor az emberiség már régen megszűnt szenvedni. Végül tartozunk azzal a megjegyzéssel, hogy a katonai parancsnokság nem kényszerítette a muszkákat oláh foglyot hordani.... Felsőmagyarország, 1916. október 1. 2. p. 246
