L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)

A permonyik. A bányaszellem és bányamanó alakja a szöveges folklórban - különös tekintettel egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágára

34

A permonyík

hazafelé. Ünnepi mezt ölt. Alig hallgat felesége kíváncsi kérdéseire, úgy rohan a városházára. A bányamanó nagyot nevetett azon, hogy a Kaelbl dűlőben akar valaki kutatni és bányát nyitni.

„Csak rajta!” Szólott gúnyolódva, „a karbunkulus ott az agyagban terem!”

De Hepauf Dániel tisztában van magával és czéljaival. Nem fog rajta sem gúny, sem lebeszélés! Szépanyja öreg asszony volt, hiszen 98 tavaszt ért, és halálos ágyán így szólt számos gyermekeihez és számtalan unokáihoz:

„Ott keressétek az érczeket, hol a bányaszellemek dolgoznak, mert csak ott terem a kincs!” A kis dédunoka híven megőrizte emlékében a szavakat. És Hepauf Dániel csatlakozott. Alig telt bele két hét, már is nyomára akadt az éreznek! Könnyen akadt reá, a bányaszellemek munkájától jövő zaj vezette, csak ez után indult. Egy két hónap múlva jövedelmező volt az eddigelé üresnek hitt agyag-kőzet. A gúnyos nevetésből sárga irigység lett, mert Hepauf Dániel rövid idő alatt gazdag ember volt! Kár, hogy be nem érte az áldással, szinte sajnálom, hogy most sem volt sorsával elégedett, és hogy elbízta magát. Észrevette ugyanis, hogy a láthatatlan szellemek is dolgoznak érette, a mennyiben reggelenkint készen találta a múlt este megkezdett és félbeszakított munkát. „Ezt kizsákmányolom!" gondolta magában. Elbocsátotta bányamunkásait, és csak esténkint ment néhány emberrel a tárnába, hol rövid perez alatt sokféle munkát kezdett meg, melyet aztán szándékosan befejezetlenül ott hagyott. A következő reggelen utána nézett és csodálkozva látta, hogy a szellemek az éjjel pihenőt tartottak. Az eddigelé hallott zaj is elnémult. És midőn még a hatodik napon is úgy találta, hogy a szeszélyes szellemek nem is nyúlnak a munkához, nem maradt egyéb hátra, mint fogadott bányászokkal ismét folytatni a munkát.

(Közli: Hála-Landgraf 2001, 78-79)

Nemesik Pál borsodnádasdi bányászéletről szóló kötetében a bányamanókat ártó, a bányászok munkáját akadályozó és sok bosszúságot okozó lényként mutatja be, akik általában akadályt gördítenek a bányászok munkája elé, „elolthatják a lámpájukat, megisszák a bányász ivóvizét, megeszik kenyerüket és ijesztgetik őket munka közben”. Megemlíti, hogy ezeket a lényeket más-más néven ismerik a különböző bányákban: valahol bermakli, másutt bányatörpe, illetve bányaszellemként ismert, másutt bányarémnek vagy bányaiéleknek nevezik. Sajátos módon a kor kommunista ideológiai követelményeinek szellemében párhuzamot von a bányaszellem és a kizsákmányolást jelképező egykori bányakapitány személye között:

Nem véletlen jelenség az, hogy a régi bányászok azt tartották, hogy a bányaszellem éppen olyan rézsugárzós bányalámpával jár a bányában, mint a hajdani „bányakapitányok". A tapasztalatlan, a megfélemlített, a szellemi és fizikai kizsákmányolásban részesített bányász nem véletlenül azonosította a természetfeletti hatalmak képviselőjét, a bányaszellemet a kizsákmányolást jelképező reális személlyel, a hajdani bánya kapitán nyal. Mindkettőhöz való viszonyában a félelem volt a leghatalmasabb érzés. Ebből a félelemből fakadt kényszerű engedelmessége is mindaddig, míg eljuthatott a felvilágosultságnak magasabb fokára, és szinte egyidőben rázta le magáról a kettős igát, a lelki függőséget a természetfeletti lényekkel szemben és a kizsákmányolásból fakadó függőséget az uralkodó osztály képviselőivel szemben.

(Nemesik 1961, 42)

Az Adalékokban két bányamanóval kapcsolatos történetet közöl (ezeket mesének nevezi). A Mese a szomjas bányatörpéről című szövegben az adatközlő bányatörpének, illetve törpének nevezi a lényt, aki mindig megissza a bányászok ivóvizét. A bányászok a vízhor-