Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
Ausztria közigazgatási térfelosztásának történeti átalakulása... 369 A hegyvidékeiről és tavairól nevezetes Karintia Ausztria legdélebben fekvő tartománya. Területe 9535,97 km2, fővárosa Klagenfurt (vho.at 2015). Karintiára jellemző egy élő, úgynevezett honvédő (Abwehrkampf) kultusz. Korábbi kétnyelvű, német-szlovén régióként, a nacionalista időkben a két nemzetiségi csoport vetélkedése adja azokat a törésvonalakat, melyek mentén a személyes és általános történelem koncepciói alakulnak (Mattl-Rásky 1999). A hatodik század második felében Karantaniának nevezett tartományban, valamint a vele szomszédos területeken szlovének, vendek telepedtek le, akik eleinte az avarok uralma alatt álltak, de később a szláv birodalomhoz tartoztak. Hogy az avarok újabb támadásaitól megvédhesse magát, Boruth herceg a nyolcadik században Tasziló bajor hercegtől kért segítséget, akinek bukása után (788) Nagy Károly a területet a frank birodalomhoz csatolta. A 843. évi verduni szerződésben Bajorországgal együtt Karintia is Német Lajosra, halála után pedig annak fiára, Karlmannra szállt. A 10. században Karintia a bajor herceg uralma alá került, 976-ban pedig II. Ottó császár I. Henriknek ajándékozta. Halála után (989) a tartomány különböző házakból származó hercegekre szállt, akik közül azonban egyiküknek sem sikerült hosszabb ideig birtokában tartani. 1276-ban Karintia a német birodalom része lett, 1286-ban Meinhard tiroli gróf kapta hűbérbe. Amikor 1335-ben a tiroli grófok kihaltak, az utolsó gróf lánya, Maultasch Margit Tirolt kapta meg, Karintiát pedig Bajor Lajos Ausztria és Stájerország Habsburg-házi hercegeinek adta, azóta Karintia Ausztria része. A területet Alsó- és Felső-Karintiára osztották, amelyek közül az utóbbi Franciaország illír tartományaihoz került, 1813-ban azonban ismét elfoglalták és három évvel később mint klagenfurti és villachi kerületet az illír királyság laibachi kormányzóságához csatolták. 1849 óta külön koronatartomány (Pallas X. 1895). 1880-as adatok szerint Karintia déli részén a szlovénok létszáma 84 673 volt, amely 1910-re 65 661-re csökkent, miközben az összlakosságé nőtt. Szlovén megítélés szerint ezt a népességfogyást nem lehet természetes asszimilációnak tekinteni, hanem az erőszakos nyomás következményeként kell felfogni (Szilágyi 1998). Az első világháborút követően (1919) Karintiában szlovén csapatok megkísérelték megszerezni a tartományt, s két szakaszban szabályos ütközetekre került sor. 1919 áprilisában elfoglalták a tartomány fővárosát, Klagenfurtot. Ennek nyomán Karintiában népszavazást tartottak (3.9.17 ábra). 1920 októberében a tartományi fővárostól délre kijelölt „A” övezetben a szlovének többségben voltak, 60%-uk mégis az Ausztriánál maradásra szavazott.4 E népszavazási győzelem feleslegessé tette a tartományi fővárostól északra kijelölt kisebb, „B” övezetben megrendezendő népszavazást, ahol egyébként a szlovének kisebbségben voltak. A probléma ekkor ugyan megoldódott, de a karintiai német lakosság érzelmei még a második világháború után is kisebbségellenesek maradtak (Németh 2012). A német ajkú karintiaiak közös emlékezete a népszavazás napját a szlovének feletti győzelemként ünnepli, miközben Ausztria többi tartományában a népszavazás dátuma semmit nem jelent (Mattl-Rásky 1999). 4 Ebben közrejátszottak az autonómiaígéretek és a hadkötelezettség-nélküliség, amely sok asszonyt az Ausztria melletti szavazásra ösztönzött (Németh 2012). Mindezeken túl, sokan abban reménykedtek, hogy osztrák fennhatóság alatt jobban meg tudják őrizni szlovén identitásukat, mint az ortodox szerbek irányítása alá került Jugoszláviában. Viszont nem így történt, másfél hónappal a népszavazás után a tartományi kormányzat az osztrák parlamentben bejelentette a szlovénok germanizálásának szándékát (Szilágyi 1998).
