Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
280 Miklósné Zakar Andrea - Albert András Az újlatin (neolatin) nyelvet beszélő népet a bizánci történetírás ruméneknek nevezi. A rumén szó a „romanoi” kifejezésből származott. Az elnevezés eredetileg a Kelet-római Birodalom területen élő népeket, illetve népcsoportokat jelölte. A hivatalos történetírásban a rumén vagy román elnevezést csak a 18. század végén kezdték el használni az Erdélyi Iskola kulturális és politikai mozgalom (Scoala Ardeleaná) román ajkú képviselői. Ez az elnevezés - a Magyar Királyságban, illetve Erdélyben - a vlach jog, illetve pásztorkodó félnomád életmód alapján terjedt el (Köpeczi 1986, I. kötet, 492; II. kötet 744). A Magyar Királyságba (Erdélybe) az első fennmaradt dokumentumok szerint a hegyes vidékekre a 13. században kezdtek bevándorolni. A betelepülőket a mindenkori magyar uralkodó magának kívánta fenntartani. A 14-15. században a Keleti- és Déli-Kárpátok lejtőin telepedtek meg: Hunyad, Hátszeg és Fogaras vidékén. A magyar király földjén juh-ötvenedet kellett fizetniük a pásztorkodó életmódjukból adódóan. A 15. században a román falvak élén vajdák, kenézek álltak, akik politikai, közigazgatási és gazdasági tekintetben képviselték közösségeiket a központi hatalom előtt (Pomogyi 2008, 1002). A 15. században elnyert román kenézségek és vajdák, politikai és gazdasági vezetők beleolvadtak a magyar nemességbe. A Fogarasi kerületben bojárok néven félnemesi státuszt nyertek el. A hadászati szempontból kiemelt fontosságot nyert kerületek, mint például a Hátszeg, Szörényi bánság, Ternes vármegye egy része a 15. század második felére már székszervezetté fejlődött (Echkart 1908, 78; Eckhart 1946, 69). A románok letelepedését Erdély különböző részein a kenézek és a vajdák irányították. A megtelepült románok körében megjelentek az első önkormányzatiságnak a jelei. Ez abból adódott, hogy a kenézi és a vajdai tisztséget a románokból álló testületek választották meg. A magyar királyok és erdélyi vajdák a kenézek részére a hadi érdemeikért magánbirtokba adták a románok lakta falvakat, vidékeket. A félnemesi státusszal rendelkező kenézek a későbbiekben megszerezték a teljes jogú magyar nemesi címet és beolvadtak a magyar nemesi rétegbe (Szabó 1997, 20). Az erdélyi románok nemzeti identitása a 17. század végére alakult ki a katolikus egyházzal való unió kapcsán, amikor az ortodox bizánci rítusú egyház püspökeinek és papjainak felkínálták a nemesi cím megszerzését és a politikai életbe való beleszólás lehetőségét. Az Erdélyi fejedelemség idején (1541-1691) a négy bevett vallás jogrendszerében szerepelt a római katolikus egyház. Ez elvileg biztosította számára az államilag elismert vallásoknak járó jogokat: teljes mértékű vallásszabadság, önrendelkezés, állami támogatás (Benda 1994,1-5). Mindennek ellenére a 16. század végétől a 17. század végéig meglehetősen szerény helyet foglalt el mind a politikai, mind a társadalmi életében. A kinevezett katolikus püspök nem foglalhatta el helyét az erdélyi püspöki székben. Helyét ideiglenesen egy püspöki vikárius töltötte be (Peris 1998, 150; Balázs, Ficsy, Lukács, Monok 1990). Az 1615-ben létrehozott Status Catholicorum Dominorum az erdélyi római katolikus rendek vallásjogi érdekeit képviselte az erdélyi országgyűléseken (Peris 1998,150). A létrehozott katolikus status az Erdélyi fejedelemségben részben politikai, részben egyházi érdekeket képviselt. A működése elé számos akadályt gördítettek. A fejedelemség idején a katolikusok nem működtethettek felsőbb rendű iskolákat és egyházi missziós munkát nem folytathattak (Cráciun 1999, 57-93). Mindez nem tudta teljesen meggátolni az erdélyi római katolicizmus és az ortodoxia közötti kapcsolatteremtés lehetőségét. A két egyház között létrejött kapcsolat intézményesített formát öltött az 1697-1701 közötti időszakban, ez lett a románok egy részének a római katolikus egyházzal való uniója (Bernath 1994, 8-9; Teodor 1994, 15-39).
