Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
Ukrajna, a nagy területű, történelmileg tagolt szomszéd 211 majd a teljes partvidéket elfoglalva kézben tartotta azt, sőt a 17. században elfoglalta Podóliát és Kijevet is, míg a 18. század végére fokozatosan kiszorult onnan. Ez a folyamat Besszarábia orosz meghódításával ért véget (1812). Az Orosz Birodalom északon is terjeszkedett a térségben: Lengyelország felosztásával (1772-1795) a mai ukrán területek két hatalom, az Orosz és a Habsburg Birodalom/Ausztria között határozódott meg (Font-Varga 2006; Bodea-Sandulescu-Stefanescu [eds.j 2007; Kocsis K.-Rudenko L.Sczweitzer 2008). Lengyelország második felosztásánál (1793) Oroszország annektálta a Zsitomirtól Nyugat-Podóliáig terjedő területeket, majd a harmadik felosztásnál a Búgtól keletre fekvő területeket, összesen mintegy 120 ezer négyzetkilométert. így Oroszország szert tett a jobb parti Ukrajna területére is, míg a Habsburg Birodalom kezén Galícia, Bukovina maradt. Az első világháborúig létező orosz-osztrák határ a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson alakult ki. Az első világháború következményeként a mai Ukrajna területére több külső hatalom is kiterjeszkedett, miközben az első önálló ukrán állam is megalakult (helyesebben több autonóm, félig-meddig önálló államisággal rendelkező, versengő terület alakult ki). Az ukrán politikai erők 1917 februárjában, a cári rendszer bukása után létrehozták az Ukrán Központi Tanácsot, amely tárgyalásokba kezdett az Oroszországot képviselő Ideiglenes Kormánnyal az autonómia kérdéséről. Az orosz vezetés a Fekete-tenger partvidékét, Harkovot és a Donyec-medencét követelte az autonómiáért cserébe, így nem született megállapodás. Az orosz belső politikai bizonytalanságnak köszönhetően az ukránok először az autonómiájukat, majd az Ideiglenes Kormány bukását követően 1917. november 6-án az Ukrán Népköztársaság önállóságát kiáltották ki, de Oroszországon belül. A teljes függetlenséget 1918. január 9-én deklarálták a szovjet katonai támadás hatására. 1917-ben a Don mentén fehérgárdisták alakítottak egy önálló kormányt, míg az említett szovjet támadást megelőzően, 1917 decemberében, Harkovban kikiáltották a Szovjet Ukrán Népköztársaságot, s a szovjetek 1918 elején elfoglalták Kijevet is. így az Ukrán Népköztársaság nyugatabbra szorult, Zsitomir központtal. Ez utóbbi tárgyalt Németországgal és a központi hatalmakkal a breszt-litovszki békeszerződés megkötése kapcsán. 1918 áprilisában egy németbarát ukrán állam jött létre, „hetmanátus”. Ekkortól a németbarát, ukrán nemzeti és szovjet erők közötti háború változó területi eredménnyel zajlott. A szovjet hatalom megerősödésével 1919 januárjában az ország felvette az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság nevet. A Ukrán Népköztársaság vezetői a lengyelektől kértek segítséget Nyugat-Ukrajnáért cserébe. 1920-ban ki is tört a lengyel-szovjet háború, melynek során a lengyelek megszerezték Galíciát és Nyugat-Ukrajnát, s melyet 1921 márciusában a rigai béke zárt le. 1918-ban a mai Ukrajna akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területein is létrejött egy sajátos államalakulat. A Monarchia felbomlásával párhuzamosan az egyes nemzetiségek parlamenti képviselői megalakították nemzeti tanácsaikat, így megalakult az Ukrán Nemzeti Tanács is, amely november 13-án kikiáltotta a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot. Ez a terület Galícia, Bukovina egy részéből, s a mai Kárpátalja egy részéből állt. A román és a lengyel támadás következtében területének jelentős részét elvesztette, léte is bizonytalanná vált, így 1919 januárjában egyesült az Ukrán Népköztársasággal. A mai nyugat-ukrán területek három ország között oszlottak meg az 1920-as 30-as években: Lengyelországé lett Kelet-Galícia, Romániáé Észak-Bukovina, míg Csehszlovákiáé Kárpátalja (Magocsi 2002; Font-Varga 2006; Kocsis K.-Rudenko L.- Sczweitzer 2008).
