Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
Kis nagy ország: Szlovákia 169 A nyelvtanok, különösen a német nyelvtan közreadása alkalmával fogalmazta meg legpontosabban a nyelvekről kialakult véleményét, amivel az illető nyelvet beszélő népről is véleményt mondott. „A magyar nyelv dicsőségéhez tartozik, hogy több nyelvet szokott anyanyelvként használni. A magyaron és latinon kívül ugyanis (...) a szlovák és a német már az ősi időkben polgárjogot nyert.” (Haan 1879, 69). Ebben az összefüggésben tér ki a szlovák nép hazai elterjedtségére: „...a szlavón idióma használata szerte Magyarországon szélesen elterjedt. Legalábbis azon az egész vidéken, amely nyugat és észak felé nyúlik, és Morvaországgal, Sziléziával és Lengyelországgal határos, s így majdnem tizenhárom vármegyében, mégpedig Pozsony, Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó, Turóc, Bars, Zólyom, a két Hont, Nógrád, Gömör és Sáros megyében használják (hogy ne beszéljek most a csaknem az egész Magyarországon elszórtan található településekről)" (Haan 1879, 72). A későbbiekben úgy módosítja ezt a megállapítását, hogy a városokban a német nyelv uralkodik, de mellette más nyelvek is divatoznak. „Nevezetesen Pozsonyban, Kassán, Eperjesen, Rozsnyón a német mellett a magyar és szlovák, Sopronban, Kőszegen, Óváron, Győrött, Komáromban, Esztergomban, Vácon, Budán, Pesten a német és a magyar, Lőcsén, Késmárkon, Körmöcbányán, Selmecbányán, Besztercebányán, Nagyszombatban, Bazinban, Szentgyörgyön a német és a szlovák van állandó használatban. A műveltebbeknél ezekhez a latin járul...” (Haan 1879, 80). írásaiban a „mi hazánkról", a „közös hazáról” beszél, és hogy a „mi népünknek”, a magyaroknak „több anyanyelve van” (Haan 1879, 69). Véleményében azt tiszteljük, hogy a történelmi Magyarország népei közötti nyelvi egyenjogúság hirdetője volt, néprajzinak minősülő leírásaiból pedig kiderül, hogy az egyes nyelveket beszélő különböző népeket is egyformán nagyra becsülte. Ebben a sok újdonságot felmutató életműben találunk arra is elemzést, hogyan minősítette saját magát Bél Mátyás: „lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus” (Krejóí 2005, 279), azaz tót (szlovák) anyanyelvű, magyar nemzethez tartozó és német műveltségű, német tudományokkal bíró embernek. Ez a többes kötődés a hungarus tudat5 jellemzője volt, és hosszú időn keresztül jellemezte a szlovák anyanyelvű, majd szlovák nemzetiségű magyarországi lakosokat. Szinte Bél Mátyás szavait ismétli Juraj Papánek katolikus pap is: „Nem tagadom, hogy születésemre nézve szláv vagyok, de tudd meg, hogy neveltetésemre nézve német, nemességemre pedig magyar, jelenlegi lelkipásztori munkámra nézve illír” (Arató 1975,107). A hungarus-tudat elfogadásának, vállalásának egyenjogúságot vagy legalábbis a rendi-nemesi jogból való részesedést igénylő mögöttes tartalma volt. Ugyanis a szlovákok Magyarországon nem rendelkeztek külön privilégiumokkal, rendi-nemesi előjogokkal, mint a magyarok a honfoglalás okán, de véleményük szerint mint hungarusokat, jogok illetik meg őket. A hugarus-tudat és a szláv nemzetiséghez tartozás együttes emlegetése így a szlovákok számára jogkiterjesztés iránti tartalmat kapott. Az egység kinyilvánítása a hungarusok közé való tartozást igazolta. Bél Mátyás eddigi nézeteit összefoglalhatjuk államismereti jelentőségű mondatával: Extra Hungáriám non est vita, si est vita, non est ita (Magyarországon kívül nincs élet, és ha van, nem olyan). Hitelességét az adja, hogy ő gondolta ki és valósította meg nagy mun-5 Ezt a hungarus-tudatot nevezte „területelvü hazafiságnak" Bíró Ferenc. - In.: Nyelv, „tudományok”, nemzet. Vázlat a felvilágosodás egy sajátosságáról. Holmi, 2005/5.
