Popély Árpád: Fél évszázad kisebbségben. Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből - Nostra Tempora 20. (Somorja, 2014)
Történeti vázlat
24 TÖRTÉNETI VÁZLAT A javaslat a szlovák társadalom részéről meglehetősen felemás fogadtatásra talált: amíg a Matica slovenská és a dél-szlovákiai szlovákok képviselői a magyar emancipációs törekvéseket elutasították, addig a csehszlovák pártvezetés a megfogalmazott igények többségét - az önigazgatás elvét is beleértve - támogatta, és beépítette a párt akcióprogramjába. Ezt követően 1968 júniusában az ortodox kommunista vezetésétől (Lőrincz Gyula, Egri Viktor, Fábry István, Szabó Béla, Kosztanko Antal stb.) megszabadult Csemadok új, reformkommunista vezetőinek, Dobos László elnöknek és Szabó Rezső főtitkárnak a bevonásával megkezdődtek a nemzetiségi alkotmánytörvény kidolgozását célzó tárgyalások is, amelyek azonban a nemzetiségi önigazgatás elvét elutasító szlovák fél ellenállása miatt meglehetősen vontatottan haladtak és végül holtpontra jutottak. A csehszlovákiai reformokat elutasító Szovjetunió és a Varsói Szerződés további négy tagállamának 1968. augusztus 21-i katonai intervenciója nemcsak a demokratizálódási folyamat sorsát pecsételte meg, hanem az ország kisebbségeit minden szempontból kielégítő nemzetiségi alkotmánytörvény tető alá hozásának lehetőségét is. A Nemzetgyűlés által 1968. október 27- én elfogadott 144/1968. számú nemzetiségi alkotmánytörvény biztosította ugyan a nemzetiségek számára az anyanyelvükön való művelődéshez, a nemzetiségi társadalmi-kulturális szervezetekben való tömörüléshez, az anyanyelvi sajtóhoz és tájékoztatáshoz való jogot, megszavazása előtt azonban az események folyását egyre inkább meghatározó Gustáv Husák utasítására kiiktatták belőle a nemzetiségek önigazgatását, gazdasági és kulturális egyenjogúságát, valamint az államhatalom gyakorlásában való egyenjogú részvételét szavatoló részeket, s nyelvük hivatalos érintkezésben való használatának lehetőségét is az általuk lakott területre korlátozták. A föderációs alkotmánytörvény alapján 1969. január 1-jén létrejött Szlovák Szocialista Köztársaság kormányában Dobos László tárca nélküli miniszter személyében magyar nemzetiségű miniszter, továbbá három magyar miniszterhelyettes kapott helyet, a kormány nemzetiségi ügyekben illetékes tanácsadó szerveként pedig Dobos László vezetésével Nemzetiségi Tanács alakult. Az SZNT Szabó Rezső személyében ismét kapott magyar nemzetiségű alelnököt, a testületen belül Fábry István vezetésével már 1968 őszén Nemzetiségi Bizottság, az SZNT Elnöksége mellett pedig Tolvaj Bertalan irányításával Nemzetiségi Titkárság jött létre, amely a későbbiekben a szlovák kormányhivatal nemzetiségi főosztályává alakult át. A nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényei azonban már a többszöri ígéret ellenére soha nem születtek meg, s az 1969 áprilisában Alexander Dubček helyett a CSKP első titkárává választott Gustáv Flusák nevével fémjelzett ún. normalizáció időszakában a nemzetiségi szervek is formálissá váltak, bár a pártállami ideológia előszeretettel hangoztatta a cseh és szlovák nemzet, valamint a nemzetiségek közötti különbségek kiegyenlítődését. A hetvenes évek elejének tisztogatási hulláma nem kímélte a magyar kisebbséget sem, a demokratizálódási folyamatban tevékeny szerepet vállaló személyeket kivétel nélkül eltávolították tisztségükből és kizárták a pártból. A Nemzetiségi Tanács élére szlovák nemzetiségű kormánytagot állítottak, az SZNT önálló Nemzetiségi Bizottságát és a nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli miniszteri posztot pedig megszüntették; a magyar kisebbség a szlovák kormányban a munkaügyi és népjóléti miniszter személyében „képviseltette” magát. A reformfolyamatban való aktív részvételéért járó retorzió nem kerülte el a Csemadokot sem: vezetőit lemondatták, s élére a párt új irányvonalát hűen követő régi-új vezetőket (Fábry István, Lőrincz Gyula, Varga János, Varga Béla, György István) állítottak. Nevéből törölték az 1969 márciusában felvett s érdek-képviseleti szerepvállalásának szándékát tükröző „társadalmi” jelzőt, magát a szövetséget pedig kizárták a politikai pártokat és tömegszervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból, ami egyet jelentett politikai lefokozásával.
