Popély Árpád: Fél évszázad kisebbségben. Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből - Nostra Tempora 20. (Somorja, 2014)
Történeti vázlat
1. A hontalanság éveitől a bársonyos forradalomig 17 a „munkaerő-toborzást” a csehországi munkaerőhiányra és a közmunkáról rendelkező 88/1945. számú Beneš-dekrétumra hivatkozva hajtották végre, a dekrétum rendelkezéseit azonban a legcsekélyebb mértékben sem tartva be. 1946 novembere és 1947 februárja között hivatalos csehszlovák adatok szerint 41 666 magyart, köztük nőket, gyermekeket és öregeket szállítottak embertelen módon, fütetlen tehervagonokba zárva Cseh- és Morvaországba. Különböző magyar becslések ugyanakkor ennél jóval nagyobbra, 60 és 100 ezer közöttire teszik a cseh országrészekbe hurcolt magyarok számát. Csehszlovákia a magyar kormány tiltakozó jegyzékeire reagálva mindeközben nem titkolta, hogy a deportálásokat csak abban az esetben állítja le, ha a magyar fél hozzájárni a népcsere mielőbbi elindításához. Az ilyen előzmények után 1947 áprilisában meginduló lakosságcsere 1948 decemberéig tartott. Magyarországról az áttelepülési kérelmet benyújtó 95 421 szlovákból 71 787 települt át Csehszlovákiába, ezzel szemben a Csehszlovákiából kitelepítésre kijelölt 181 512 magyarból 89 660-at telepítettek át Magyarországra. A magyar diplomácia sikerei közé írandó, hogy a népcsere lebonyolítása során sikerült megakadályoznia az ún. háborús bűnösök tervezett méretű áttelepítését, kudarcai közé pedig, hogy minden igyekezete ellenére sem sikerült betartatnia a vagyoni kölcsönösséget. A Csehszlovákiából kitelepített magyarok által hátrahagyott ingatlanvagyon értéke többszöröse volt a magyarországi szlovákok által visszahagyotténak. A második világháború utáni (cseh)szlovák politika egyik legfőbb célját - a magyar kisebbség felszámolását - nem érte el ugyan, a kikényszerített lakosságcsere, valamint az azzal párhuzamosan zajló ún. belső telepítés keretében Dél-Szlovákiába érkező több tízezer bel- és külföldi szlovák telepes segítségével mégis sikerült jelentősen megváltoztatnia a két világháború között még meglehetősen homogén magyar nyelvterület etnikai összetételiét. A magyar nyelvterület felhígulását a szlovák-magyar nyelvhatár délebbre nyomulása és számos új szlovák nyelvsziget létrejötte mellett az egykor zárt magyar etnikai tömb szinte valamennyi térségének vegyes lakosságúvá válása jelzi. A lakosságcsere azonban nem csupán Dél-Szlovákia etnikai jellegét változtatta meg, hanem máig ható kitörölhetetlen nyomokat hagyott a (cseh)szlovákiai magyarság társadalom- és művelődésszerkezetén is, mivel esősorban a hagyományosan kultúrateremtő és -hordozó városi polgárságot és értelmiséget, valamint a falusi nagy- és középbirtokosságot sújtotta. A kommunista hatalomátvétel az első hónapokban gyakorlatilag semmiféle pozitív változást nem hozott a magyarkérdés kezelése terén, hiszen az immár egyeduralkodó kommunista párt árnyalatnyival sem folytatott kevésbé magyarellenes politikát, mint a felszámolt polgári pártok. 1948 februárja után nemcsak a lakosságcsere folytatódott tovább, nemcsak a reszlovakizáció zajlott változatlanul, hanem érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály, ráadásul a központi és szlovák állami szervek sorra hozták meg és foganatosították az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket. A magyarokat kizárták a kommunista párt vezette Nemzeti Front különböző szerveinek az új hatalom kiépítésében meghatározó szerepet játszó ún. akcióbizottságaiból, amelyek ráadásul 1948 tavaszán Dél-Szlovákia számos járásában és településén hoztak rendeletet a magyar istentiszteleti nyelv, illetve a magyar nyelv közéletben való használatának tilalmáról.
