Simon Attila: Az elfeledett aktivisták. Kormánypárti magyar politika az első Csehszlovák Köztársaságban - Nostra Tempora 19. (Somorja-Komárom, 2013)
9. Összegzés
178 Összegzés Mindez pedig más lehetőséget, mint az új állam merev elutasítását, a demonstratív politizálást nem tett lehetővé. Az egyedüli megoldásnak a határozott ellenzéki magatartás mutatkozott, a Prágával együttműködő aktivizmus kialakulásához még nem voltak adottak a feltételek. 2. Az elfogadás és útkeresés időszaka: 1920 tavaszától az 1930-as évek elejéig Az 1920 elején elfogadott alkotmánnyal Csehszlovákia a parlamentáris demokráciák sorába lépett. Ebben a harmincas évek közepéig tartó időszakban a kisebbségi nemzeti közösségek tagjait az egyéni jogok teljes tárháza megillette, a törvény előtti egyenlőségtől a viszonylag toleráns nyelvhasználati jogokig. S mivel ehhez egy viszonylag jól prosperáló gazdaság és stabil nemzetközi helyzet párosult, a nemzetközi helyzet is a csehszlovák belpolitikai viszonyok konszolidálásának kedvezett. Mindezek következtében a húszas évek a többség és kisebbség viszonylatában a konszenzusok időszakának számítottak. Ez azonban nem a nemzetiségi kérdés mindkét fél számára megnyugtató módon való rendezéséből, hanem sokkal inkább a realitásokat figyelembe vevő kompromisszumokból fakadt. Sőt a csehszlovák kormányzatok sohasem rendelkeztek átfogó tervvel a nemzetiségi kérdés rendezésére, s semmiféle erre irányuló átfogó törvény elfogadását nem is tartották szükségesnek. Ennek híján az egyes kormányzatok nemzetiségi politikáját az aktuális hatalmi viszonyok és érdekek valamiféle utilitarista elvű egyeztetése határozta meg. Ebben az időszakban a csehszlovák többség továbbra is jogot formált arra, hogy egyedül ő határozza meg az állam szellemiségét, az állam ideológiai tartópilléreként pedig egy olyan múltat konstruáljon meg, amelyben csupán a cseh és szlovák történeti hagyományoknak van helyük, sőt mi több, amelyben a kisebbségek német, magyar stb. történelmi örökségének csak a legyőzött ellenség eltörlendő hagyatékaként marad hely. A demokratikus jogi keretek ellenére a hatalom a kisebbségi jogokról magukkal az érintettekkel nem volt hajlandó tényleges párbeszédet folytatni, úgy vélekedett magáról, hogy eléggé demokratikus ahhoz, hogy ő döntse el, mi a jó azoknak. Mindenkori célja a csehszlovák nemzetállam megteremtése maradt, igaz, korántsem olyan erőszakos eszközökkel, mint amelyeket 1920 előtt alkalmazott, vagy mint ahogyan azt más országokban - beleértve a korabeli Magyarországot is - művelték. 1920 után azonban nemcsak a csehszlovák állam berendezkedése változott meg, hanem változás állt be Budapest politikai eszköztárában is. A hivatalos magyar politika felhagyott az államhatárok azonnali és erőszakos megváltoztatására irányuló magatartással, s „inkább az integráció, mint a kihívás, inkább az együttműködés, mint a konfrontáció” útját kereste.732 A trianoni határok revíziójáról ugyan nem mondott le, de mint Zeidler Miklós is jelzi, arról kevesebbet beszélt. Ez az utódállamok (köztük Csehszlovákia) felé a korábbinál békülékenyebb politikát jelentett, miközben a korábbiakkal szemben azt szorgalmazta, hogy a kisebbségbe került magyarok - önálló pártok útján - integrálódjanak az utódállamok politikai életébe.733 A húszas években a szlovákiai magyar politikát még továbbra is a Trianon előtt a politikába lépett generációk határozták meg, monopóliumukat csak a harmincas évek elejére kezdte ki az új nemzedékek másként gondolkodása. Az alapvető változást nem is ez, hanem a csehszlovák állam gazdasági és politikai stabilizációja okozta, amelynek következtében a magyar lakos-732 Zeidler Miklós: Revíziós tervek és irredenta kultusz. In Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány 1900-1948. Budapest, Osiris, 2009, 481. 733 Vó. Bárdi Nándor: A budapesti kormányzatok magyarságpolitikai intézményrendszere és stratégiája, 1918-1938. Limes, 2012, 1. sz. 77.
