Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban - Nostra Tempora 18. (Somorja, 2010)
2. A jubileumi év
88 A jubileumi év Bár a mérsékelten kormánypárti Magyar Újság a rendelet kapcsán eleinte egyenesen a „magyar beteljesedésről” a „magyar aktivizmus győzelméről" írt,233 a rendelet alaposabb elemzése még az aktivisták számára is keserűvé tette ezt a „győzelmet”, hiszen a kormány intézkedésének valójában csak a hírértéke volt nagy, nem pedig a tényleges hatása. A rendelet hatálya ugyanis csak azokra a községekre vonatkozott, amelyekben a magyar lakosság aránya meghaladta az 50%-ot és maga a község is olyan bírósági járásban feküdt, amelyben a magyar lakosság volt többségben. így viszont abból a több mint 600 magyar jellegű községből, amelynek nagy részében a magyarság részaránya az 50%-ot is meghaladta, a csupán 192 postahivatalra és 121 vasútállomásra vonatkozott az intézkedés.234 Eközben az olyan járások magyar falvait, mint a Losonci, a Lévai, a Rimaszombati vagy a Rozsnyói, a rendelet eleve kizárta a kedvezményezettek köréből. Ez pedig erősen megkérdőjelezte a kormányrendelet őszinteségét, amelynek végrehajtását csupán 1938 nyarán kezdték meg, ám az a szeptembertől kirobbant háborús veszély miatt véglegesen le is állt. A vasúti és postai kétnyelvűséget bevezető rendelet a felemás jellege miatt meglehetősen eltérő fogadtatásban részesült. Az aktivisták, akik igyekeztek kisajátítani a témát, saját politikájuk igazolását látták benne, s nem voltak képesek elismerni a rendelkezések hiányosságait. Sőt a Magyarság című lap szerint Csömör és Schulcz képviselők homlokára babért font a rendelet, amely fontos állomása lett a magyar aktivizmus diadalútjának.235 A PMH és az ellenzéki sajtó viszont inkább visszalépésként értékelte az intézkedést, mivel az most már de jure is szentesítette a magyar nyelv diszkriminációját, hiszen a szudétanémet területtel szemben, ahol általános volt e reszortokban is a német nyelv használata, egy szűkebb joghasználatot törvényesített.236 A vasúti és postai nyelvhasználat kérdésének ilyetén való „megoldása” is azt igazolta, hogy a kormányzat ugyan igyekezett valamiképpen eleget tenni a magyar aktivistákkal való megegyezésnek, ám az általa preferált megoldások inkább csak arra szolgáltak, hogy egy-egy újabb problémát kipipáljanak, nem pedig arra, hogy a magyar kisebbség tényleges sérelmeit felszámolják. Ugyanezt igazolta az állampolgársági törvénynek a kérdése is, amely - mint megoldatlan probléma - végigkísérte az első köztársaság teljes időszakát. Az állampolgárság kérdésében a gondot az okozta, hogy a prágai nemzetgyűlés által 1920. április 9-én elfogadott 236. sz. alkotmánytörvény a saint-germain-i kisebbségvédelmi szerződésben előírtakat némileg leszűkítve csak azoknak adott automatikusan csehszlovák állampolgárságot, akik a Csehszlovák Köztársaság későbbi területén 1910. január 1-ig megszerezték a községi illetőséget és azt azóta is folyamatosan bírták.237 Mivel azonban a községi illetőség a Trianon előtti magyar szokásjog szerint automatikusan (vagyis négyévi folyamatos ott lakás után) járt, ennek írásos nyoma sokszor nem létezett. így pedig a csehszlovák államigazgatási szervek jogértelmezése szerint szlovákiai lakosok tízezrei maradtak érvényes csehszlovák állampolgárság nélkül. Az 1926-ban elfogadott Lex Derer ugyan megpróbálta ezt a gondot orvosolni, ám sikertelenül. Ez a tudatosan kialakított joghézag a szlovákiai magyarok számára nem csupán azért volt sérelmes, mivel a hontalanokká váltak között arányaiban legnagyobb számban épp ők voi-233. Magyar Újság, 1938. március 4. 234. MOL, K-63, 64. cs, 7/4 t. 30pol/1938. 235. Magyarság, 1938. március 13. 236. PMH, 1938. március 6. 237. Popély Gyula: Ellenszélben..., i. m. 144.
