Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban - Nostra Tempora 18. (Somorja, 2010)
2. A jubileumi év
A neoaktivizmus kísérlete 75 2.2. A NEOAKTIVIZMUS KÍSÉRLETE Az 1935-től a kormányfői tisztséget betöltő Milan Hodža - aki nem mellékesen az első köztársaság egyetlen szlovák származású miniszterelnöke volt - a korszak más cseh-szlovák politikusainál is jobban érzékelte, hogy a köztársaság stabilitását csupán komplex lépésekkel lehet megteremteni. Ennek jegyében ő egyszerre akarta elérni a dunai térség országainak közeledését s rendezni a Csehszlovákián belüli nemzetiségi problémákat. Ezért 1936-tól kezdődően láthatóan megerősödtek azok a kormányzati szándékok, amelyekben a hangsúly egyrészt a szlovákkérdés megnyugtató rendezésére, másrészt - a csehszlovák nemzetiségi politika hagyományaihoz igazodva - a szudétanémet probléma pacifikálására esett, miközben Hodža a cseh politika elvárásaihoz igazodva ez utóbbira volt kénytelen helyezni a hangsúlyt. Szlovákként viszont Hodža számára mindenképpen annak a szlovák problémakörnek a megoldásához volt erősebb a motivációja, amelynek alapkérdését a csehektől eltérő gazdasági, kulturális, mentális fejlődési szinten álló szlovákok önálló nemzetként való elismerése jelentette. A szlovákok többsége - a csehszlovák állam létét a csehszlovákizmus gondolatával szorosan összekötő csehekkel ellentétben - annak ellenére sem tudott azonosulni a csehszlovák politikai nemzet elméletével, hogy magának a csehszlovák államnak a realitását elfogadta. Hodža, aki kezdettől fogva kritikusa volt a centralista állammodellnek, kormányfővé való kinevezése idején már az önálló szlovák nemzet alapjain állt, miniszterelnökként azonban nem tehette meg, hogy nyíltan szembefordul a csehszlovák politikai nemzet ideológiájával. Ezért megpróbált egyfajta köztes helyzetet elfoglalni a prágai centralisták és a szlovákok nemzeti önállóságát hangoztató s Szlovákia számára politikai autonómiát követelő Hlinka Szlovák Néppártja között. Programjában ezért a politikai autonómia helyett Szlovákia közigazgatási autonómiája kapott hangsúlyt, amely mellett fontosnak tartotta a szlovák országrészek gazdasági lemaradásnak csökkentését, a csupán a csehszlovák nyelvet elismerő nyelvtörvény módosítását, és a szlovákok nagyobb mértékű bevonását az állam irányításába. A nemzetiségekkel való kiegyezés, illetve az ebben a folyamatban központi szerepet kapó szudétanémet-kérdés megoldását illetően azonban Hodža sem tudott a korábbi nemzetállami korlátokon túllépni, s továbbra sem a kisebbségi társadalmak nagy részét maguk mögött tudó ellenzéki pártokkal kívánta a modus vivendit elérni, hanem mint ezt a nemzetgyűlés képviselőházában 1936. november 10-én elmondott beszédében is hangsúlyozta, elsősorban az aktivista képviselőkkel való megegyezés útján.191 Egy ilyen megoldás azonban bármiféle pillanatnyi előny és siker ellenére sem hozhatott hosszú távú megoldást. A német aktivizmus 1935-ben történetének legsúlyosabb vereségét szenvedte el, hiszen az 1929-es választásokhoz képest a három aktivista párt több mint 600 ezer szavazatot vesztett, vagyis mintegy 50%-kal esett vissza a támogatottságuk. Ez a megsemmisítő vereség indította útjára az ún. neoaktivizmust, amelyet a három aktivista német párt fiatal generációja, Wenzel Jaksch (Deutsche socialdemokratische Arbeiterpaiter in der Tschechoslowakischen Republik - DSAP), Gustav Hackler (Bund der Landwirte - BdL) és Hans Schütz (Deutsche christlichsoziale Volkspartei - DCSVP) képviselt. A neoaktivisták, miközben kiálltak a Csehszlovák Köztársaság mellett, az addiginál határozottabban követelték a német kisebbség sérelmeinek a 191. Vö, Harna Josef: Národnostní politika Hodžovy vlády. In: Národnostní politika v Polskit a Československu meziválečném období. Sborník z mezinárodní vedecké /conference. Praha, 2005, 101.
