Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között - Nostra Tempora 15. (Somorja, 2009)
Tartalom
Előszó A két világháború közötti időszakban még szinte teljesen magyar, ma inkább már vegyes (magyar-szlovák) lakosságú Dél-Szlovákia térsége évtizedeken keresztül mostohagyereke volt mind a (cseh)szlovák, mind a magyar nemzeti historiográfiának. Ennek és a szlovákiai magyar történetírás objektív okokra visszavezethető súlytalanságának is köszönhető, hogy a régió történetének szisztematikus feltárása csupán napjainkban indult meg. Az eddigi kutatások során a hangsúlyok a térség poltikatörténeti megközelítésére estek, különösképp a szlovákiai magyarok második világháború utáni jogfosztásának a feltárására. Az ezzel foglalkozó szakirodalom a Szlovák Nemzeti Tanács és Edvard Beneš köztársasági elnök rendeletéi alapján végrehajtott magyarellenes intézkedéseket (reszlovakizálás, lakosságcsere, csehországi deportálások, állampolgárság megvonása stb.) a dél-szlovákiai régió erőszakos etnikai átformálásaként értelmezi - teljes mértékben jogosan. A jelenkori szlovákiai magyar történetírás úttörőin, Vadkerty Katalinon és Popély Gyulán kívül azonban arra kevesen figyeltek fel, hogy a régió etnikai arányainak megváltoztatásának szándéka nem volt teljesen újkeletű a csehszlovák állam történetében. Kísérlet - noha mértékében, erőszakosságában és eredményeiben az 1945 utáni lakosságcserével, deportálásokkal és reszlovakizációval össze nem hasonlítható - már az első Csehszlovák Köztársaság idején, az 1920-as években lezajlott földbirtokreform idején történt rá. Az ekkor lezajlott telepítési akció során szlovák, morva és cseh családok ezreit kívánták a magyar államhatár mellé telepíteni. A máig el nem végzett gazdaság- és társadalomtörténeti alapkutatások hiányában az első csehszlovák földbirtokreform és az ennek keretén belül végrehajtott telepítések történetének és következményeinek feltárása gyerekcipőben jár csupán. Az első köztársaság eseményei, így a kolonizáció emléke mára jórészt már kiveszett az itt élő lakosság kollektív emlékezetéből. Az 1920-as években létrehozott telepes községek máig megtalálhatók, s nemritkán az egykori telepesek utódai lakják, ám a körülöttük élő magyar lakosság alig tud róluk valamit. Sokáig így voltam ezzel magam is, noha a húszas években szülőfalumtól, Bátkától légvonalban nem egészen 10 kilométerre négy telepes falut is létrehoztak. A mára két önálló községgé (Bottovo, Slávikovo) összeolvadt telepek közel egy évszázaddal létrehozásuk után is szlovák nyelvszigetként ékelődnek a gömöri magyarság tömbjébe, a környező falvak lakossága pedig ma is alig tud róluk valamit. A telepes falvak döntő többsége ugyanis mindig külön és zárt világot alkotott. A telepeseknek a környező magyar falvakkal csak minimális volt a kapcsolatuk, s baráti és rokoni kapcsolatok csak a legritkább esetben szövődtek a helyi magyarok és a kolonisták között. Ennélfogva a gömöri (csallóközi, bodrogközi) magyar ember kapcsolathálójába a telepesek nem kerültek be, a magyarok és a telepesek egymás mellett éltek, de egymásról alig tudomást véve. Monográfiámban ezt a „hallgatást” kívánom megtörni, s a két világháború közötti telepítésekről kívánok minél teljesebb képet adni. Azt a folyamatot kívánom feltárni, amely során a korabeli cseh és szlovák politika nemzetpolitikai törekvései szolgálatába
