Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között - Nostra Tempora 15. (Somorja, 2009)
6. Gazdálkodás és élet a koloniákon
126 Gazdálkodás és élet a kolóniákon jén milyen ingatlannal és ingóságokkal (állatállomány, földművelési eszközök), valamint forgótőkével rendelkeztek. A jelentkezés részét képezte az állampolgárságról, a lakóhelyi illetőségről és a katonai szolgálatról szóló igazolások felmutatása. Mintegy a jelentkezés komolyságának jeleként minden telepítésre jelentkezőnek 1000 korona kauciót kellett lefizetnie az illetékes körzeti földhivatal (később a Telepítési Hivatal) részére. Az igénylők által benyújtott jelentkezések vagy egy-egy konkrét nagybirtokra vonatkoztak, vagy pedig csak általánosan fogalmazták meg azt, hogy mely térségben kívánnak letelepülni. Mint a Telepítési Hivatalhoz beérkezett levelekből kiderül, a jelentkezők ismerőseik, rokonaik révén álalában már rendelkeztek valamiféle információval a dél-szlovákiai viszonyokról, s ha ezek kedvezőek voltak, akkor ugyanazon vidéken szerettek volna letelepedni, amelyen információforrásuk már megtalálta számítását. A kolonizálandó birtokokra a hivatal választotta ki a megfelelő telepes csoportokat, lehetőség szerint figyelembe véve azok eredeti lakóhelyét, vallását, a földművelésben szerzett tapasztalatait. A telepesek kiválasztását követően a kiutalási biztos készítette el a kiutalási javaslatot, amely már tartalmazta, hogy az egyes igénylők milyen nagyságú és minőségű földet kapnak. Erről a jelentkezőket is értesítették, s miután ők ezt elfogadták - a leendő kolonisták olykor csoportosan tekintették meg a kijelölt birtokrészeket, más esetekben meghatalmaztak erre maguk közül valakit-, akkor hozta meg a végleges döntést a TH. A kiutalási biztos feladata a továbbiakban a kiutalandó birtokok bonitációjának elvégzése, a kiutalási ár kiszámítása, a kiutalások pontos formájának meghatározása volt, amit a kiutalások grafikus tervének elkészítése követett. Ekkor fizették be a telepes birtokokban részesülők a kiutalási ár első részletet, amely a teljes ár 10%-át tette ki, majd miután a kiutalt birtokok határait is kijelölték, az igénylők átvehették az őket megillető birtokrészeket. A kolonizáció sikerének egyik záloga a telepesek kiválasztása volt, amely során több szempontot is figyelembe vettek: a jelentkezők gazdasági tapasztalatait, anyagi helyzetét, állampolgári megbízhatóságát. A kiutalási törvény értelmében ugyan csak csehszlovák állampolgárok juthattak telepes birtokhoz, ám a reemigránsok ez alól kivételt kaptak. Tőlük azt várták el, hogy hazatelepedésük után két éven belül megszerezzék az állampolgárságot, ami csak ritka esetben valósult meg. A telepes birtokokra jelentkezők nemzetiségét viszont nem szabták meg a törvények, noha a nemzetvédő szervezetek nyomására a földhivatal a kiutalási törvény korrekciójára irányuló egyik javaslatában az oszthatatlan parasztbirtokokról szóló passzusok olyan megváltoztatását irányozta elő, miszerint „az oszthatatlan parasztbirtok tulajdonosa a továbbiakban csak csehszlovák nemzetiségű polgár lehet". S bár a módosításra nem került sor, a telepítések célkitűzésével összhangban Szlovákiában csak cseh és szlovák, Kárpátalján pedig ezen kívül rutén nemzetiségű személyek jelentkezését fogadták el. Németek és magyarok telepes birtokhoz jutásáról csupán egy tucat esetet illetően van tudomásunk, mintegy kivételként erősítve a fentieket. Az ÁFH-nak a húszas évek végéről származó hivatalos kimutatása szerint Szlovákia területén az állami kolóniákon telepesként földet kapók közül mindössze négy volt magyar és tíz német nemzetiségű.341 Noha a németek vagy magyarok 341 SNA, f. KR, k. 8. A valóságban a kolóniákon ettől több magyar család is földhöz jutott, ők azonban a felosztott nagybirtok volt alkalmazottjai közül kerültek ki, akiknek kárpótlásként mértek ki mindössze egy-két hektár nagyságú telket.
