Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között - Nostra Tempora 15. (Somorja, 2009)
5. Az állami telepítések aranykora
116 Az állami telepítések aranykora élő szlovákság körében nagy érdeklődés mutatkozott a hazatérés iránt. Vavro Šrobár, a Szlovákia igazgatásával megbízott teljhatalmú miniszter 1919-ben két ízben is felhívással fordult az Amerikában élő szlovákokhoz, s hazatérésre szólította fel őket.329 Az eltúlzott várakozást jól példázza, hogy az Amerikában működő Szlovák Liga elnöke, Albert Mamatey 1919 novemberében kelt levelében 100 ezer szlovák várható hazatéréséről írt,330 a földhivatal illetékesei pedig egyenesen információs irodák létrehozását tervezték a nagyobb európai kikötőkben: Hamburgban, Amszterdamban, Rotterdamban, Bresztben, hogy a hazatérők tömegeit irányítani tudják.331 Mindezek ellenére a várt nagy roham elmaradt, és 1918-tól 1923-ig mindössze 34 181 szlovák költözött vissza az USA-ból Szlovákia területére.332 Az amerikás szlovákok hazatérésében nem kis szerepe volt a Szlovák Ligának, amely a reemigráció fő szervezője volt, s amely Gessay tevékenysége révén több magánkolónia létesítésében játszott szerepet. Az utazási nehézségek és a Csehszlovákiában tapasztalt viszonyok is közrejátszottak azonban abban, hogy az amerikai szlovákok hazaköltözésének folyamata néhány év után kifulladt, s az első évek lelkesedését meglehetősen korán kiábrándultság váltotta fel. Az idő múltával pedig egyre több volt az olyan reemigráns, aki másodszor is a tengerentúlra indult, így 1921-ben a kivándorlók száma már meghaladta a hazatérőkét. Az amerikások reemigrációja mellett Magyarországról, Romániából, a Szerb-Horvát- Szlovén Királyságból, Lengyelországból, Ausztriából, Németországból és Oroszországból érkeztek reemigránsok Szlovákiába, akik egy része a kolonizáció keretén belül Dél-Szlovákiában telepedett le. Noha az ÁFH kezdetben az összes külföldön élő szlovák hazatelepülését szorgalmazta, későbbiekben már csak a vagyonosabb szlovákok és csehek hazatelepülést támogatták, s ez számos letelepülni vágyó hazatérési tervét húzta keresztül.333 A Lengyelországhoz került települések optánsainak a Rimaszécs melletti Koburg-birtokokra való - már tárgyalt - letelepítését nem számítva, a kolonizáció első szakaszában számottevő reemigráns kolonizálásáról nem beszélhetünk, noha a délszláv királyságból és Magyarországról ebben a szakaszban is érkeztek telepesek - többek között Margitmajor és Annamajor kolóniákra. 1924 után viszont viszonylag folyamatos volt a reemigránsok kolonizálása. Az ÁFH statisztikái szerint a Szlovákia területén létrehozott állami kolóniákon összesen 226 (más források szerint 223) reemigráns kapott kiutalást.334 Figyelembe véve azonban azt, hogy külföldi szlovákok a magánkolonizációból 329 Jakešová, Elena: Niektoré otázky mobility obyvateľstva Slovenska po vzniku Československej republiky. Slováci v zahraničí, 10, 1984. 79 p. 330 Bielik, František: Slovenské vysťahovalectvo. Dokumenty III. 1893-1939. Martin, 1976, 169. p. 331 NA ČR, f. SPU-Vš, k. 244, preš. 2557/20. 332 Az amerikai statisztikákra támaszkodva idézi Jakešová, Elena: Reemigrácia a vysťahovalecvo obyvateľstva Slovenska v období po vzniku Československej republiky. Slováci v zahraničí, 14, 1990. 101. p. 333 Az 1923-ban a németországi szlovákoknak és cseheknek küldött információs anyagok például külön hangsúlyozták a kolonizáció anyagi terheit, s azt, hogy mindent a telepeseknek kell fizetniük. Amikor pedig 1924-1925-ben oroszországi szlovákok szerettek volna földet kapni a kolonizáció keretén belül, legtöbbjüket a megfelelő anyagaik hiányával utasították vissza. Vö. NA ČR, f. NRČ, k. 470, Záležitosti kolonisační a emigrační, č. 22702/23. 334 NA ČR, f. SPU-VŠ, k. 118, č. 1580; SNA, f. KR, k. 8, Seznam kolonistu reemigrantú.
