Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között - Nostra Tempora 15. (Somorja, 2009)
4. Dél-Szlovákia szláv kolonizációjának első évei (1921 - 1923)
100 Dél-szlovákia szláv kolonizációjának első évei (1921-1923) útvonal mellett felépült Csata és Bény kolónia),284 összesen 224 család, vagyis kb. 1200 személy. Ez nem túlságosan nagy szám ugyan, ám az általuk létrehozott kolóniák nemcsak katonai szempontból voltak fontosak, hanem belpolitikai küldetésük is volt. A légionáriusok döntő többsége ugyanis cseh, illetve morva nemzetiségűként a szlovák autonomistákkal szemben a prágai centralizmus hívének számított. Az 1923-as helyhatósági választásokon például a gernyőpusztai 95 választásra jogosult személy közül 84 az Agrárpártra adta le voksát, míg 11 személy lakóhelyétől távol lévén, nem szavazott. Ennek következtében a telep anyaközségének, Dobócának a 15 fős képviselőtestületébe három, az Agrárpárt jelöltjeként induló légionárius is bekerült.285 Szintén az Agrárpárt érdekszférájába tartozott a Sedliacká jazda [Parasztlovasság] nevű félkatonai szervezet, amely népszerűnek számított a telepesek, főként a légionáriusok között. Ennek a Csehországból Szlovákiába begyűrűző szervezetnek az egyik fő feladata éppen a vidéki lakosságnak az Agrárpárt irányába való terelése volt. A szervezet tagjai elsősorban a lovaglás gyakorlását tartották fontosnak, de lőgyakorlatokra is jártak. A Parasztlovasság szlovákiai meghonosításában nem csupán politikai szempontok játszottak közre, hanem a köztársaság védelmi szempontjai is. Mivel a szervezet tagjai csehszlovakista érzelműek voltak, egyfajta ellensúlyt képeztek a Szlovákia autonómiáját támogató Hlinka-párti félkatonai szervezettel, a Rodobranával szemben.286 A legionáriustelepek kiemelt katonai szerepe és az, hogy a telepesek, akik otthon is fegyvert tartottak, mintegy a hatalom előőrseinek szerepét töltötték be, állandó feszültséget okozott a helyi lakosság és a telepesek között. Komolyabb incidensről azonban nincs tudomásunk. Ilyenre majd csak 1938 őszén került sor, akkor azonban már teljesen más politikai és hatalmi körülmények közepette. 4.3. A MAGÁNKOLONIZÁCIÓ A HÚSZAS ÉVEK ELSŐ FELÉBEN A hivatalos állami kolonizáció mellett, sőt azt időben kicsit meg is előzve, a kiutalási törvény elfogadását követően megkezdődött az ún. magánkolonizáció is. A magánkolonizáció lényegét az jelentette, hogy ebben a kolonisták nem az ÁFH által már lefoglalt birtokon kaptak kiutalást, hanem közvetlenül a nagybirtokostól jutottak telepes birtokhoz. A magánkolonizációra a legtöbb esetben a lefoglalási törvény 7. paragrafusa által rögzített ún. rövidített kiutalási eljárás teremtett lehetőséget, de voltak példák arra is, hogy a lefoglalt birtokból a tulajdonosnak visszaengedett birtokrészen, illetve a lefoglalás hatálya alá nem eső birtokokon valósult meg. Az ún. rövidített kiutalási eljárás lehetővé tette, hogy a lefoglalás hatálya alá eső birtokból annak tulajdonosa bizonyos részt közvetlen adásvétel útján értékesíthessen. Ehhez azonban minden esetben a földhivatal jóváhagyása kellett, sőt az adásvételi szerződésbe az oszthatatlan telepes birtokokra vonatkozó tulajdonjogi korlátozások s az ÁFH-nak az ilyen birtokokkal kapcsolatos 284 A fellelhető levéltári források szerint légionáriusok a következő kolóniákon telepedtek le: Bény, Bozita, Gemyőpuszta, Csata, Cifraszögtanya, Dögös, Eklipuszta, Fakópuszta, Galánta, Harcsáspuszta, Macháza, Annamajor, Újpuszta, Újvilágmajor, Kacagó, Süly, Szentmihályfa, Bellova Ves, Okánikfalva, Szigetmajor, Sárrétpuszta, Szőgyénmajor, Nemeskosút, Kő ró szegmajor, Margitmajor, Nagylég, Úrföld, Bély, Battyán, Svoboda 285 SNA, f. EMZ, k. 122, Č. 604. 286 A parasztlovasságról lásd bővebben: Čaplovič: i. m.
