Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938) - Nostra Tempora 9. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)

Melléklet

Interjúk 179

használni benn az üzletben is, és kapja a kifutói fizetését. Hát használták is, hogy tudok értelmesen társalogni a vásárlóval, össze tudom rakni a stósz cipőt - mert akkor még nem volt önkiszolgálás -, ott bizony egész nap jártunk a létrán le-fel, bedagadt bokával mentünk haza este, onnan nem mehetett ki vásárlás nélkül egy vevő, mert akkor a tulajdonos azt mondta, „mit akart ez, amit nálunk nem lehet kapni?” Hát olyan cipő valóban nem volt a világon, óriási áruraktár volt. Előfordult, hogy tele volt az üzlet leszedett cipővel, amiből válogatott a „kedves vevő”, és azt este, zárás után vissza kellett rakni a helyére. És bizony nem mindig volt kedve egy tizenhat éves kislánynak bennmaradni öt után, mert akkor már vártak a fiúk, lett volna más program, s a sarkon állt egy rendőr bácsi, amikor is én fogtam egy stósz cipőt és vittem föl a padlásraktárba, és amikor jöttem lefele, akkor intettem a rendőrnek, hogy jöjjön oda egy kicsit hozzám, és odajött, s mondom, hogy ugyan ellenőrizze már néha a cipőboltban a zárórát, mert a szakszervezet előírta, hogy hogyan dolgoztathatnak bennünket. Mikor hazamentem és elmeséltem az apámnak, hát ő el volt ragadtatva, hogy „jól van, kislányom, hát látod, ez az, te úgy fogsz gondolkodni, ahogy én azt képzeltem”. Hát így nevelt.