Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938) - Nostra Tempora 9. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Utószó egy 10 évvel ezelőtt keletkezett értekezéshez, avagy a felemás asszimiláció
Utószó egy 10 évvel ezelőtt keletkezett értekezéshez, avagy a felemás asszimiláció Régi fiaskóm a Karády-Kemény-féle asszimilációs elmélet (Karády-Kemény 1978). Akkor ismerkedtem meg közelebbről vele, amikor kezdő szociológusként arra vállalkoztam, hogy az ún. zsidó asszimilációt vizsgáljam az egykori felvidéki, az I. világháborút követően Csehszlovákiához került nagyvárosban, Kassán - e kutatást foglalta össze ez a könyv. Még mielőtt az elmélet gyengeségeivel szembesültem, egy másik-s ma már tudom, az előbbivel szorosan összefüggő - problémába ütköztem. Kiderült ugyanis, hogy alig van szakirodalma az utódállamokba került zsidóságnak. A zsidósággal foglalkozó magyar társadalomtörténeti kutatások 1920-ig a történeti Magyarországgal foglalkoznak, 1920 után azonban csak a trianoni országterülettel, illetve magyar kisebbségek esetén a romániai, a szlovákiai stb. magyarsággal. Számomra úgy tűnt, hogy a magyar 19/20. századi történetírás egy abszolutista, kolonialista (birodalmi) tradíció csapdájában vergődik. Azaz, a magyar történelem és a társadalomtörténet diszkontinuitását úgy állítja helyre, hogy az ekképp megmagyarázhatatlan epizódokat ignorálja, az aktuális államhatárokat a kutatás határaiként definiálja, s ha nem, akkor az államhatárok mögött csupán az egykori „birodalom” területére, s ott is csak az egykori etnikai és politikai többségre, vagyis a magyarokra koncentrál. Ettől nem teljesen függetlenül maga a társadalomtörténet-írás is mintha tanácstalanul állna a feladat előtt, hogy miként is magyarázza a Monarchia széthullását, mit kezdjen saját, a longue durée-vel kapcsolatos elvárásával, s hogyan határozza meg kutatása tárgyát, a magyar társadalmat (Benda 2000).
