Tóth Károly (szerk.): Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében c. konferencia előadásai - Nostra Tempora 3. (Dunaszerdahely, 2001)
Jelen és jövő. Modellértékű kutatások ismertetése - Papp Z. Attila: A civil társadalom eszméje a romániai sajtónyilvánosságban 1990 után
A civil társadalom eszméje a romániai sajtónyilvánosságban... nem tudományos, szakmai elemzések tárgyává is (Seligman, 1997). Noha a civil társadalom az elmúlt több mint két és fél évszázadban újabb és újabb értelmezésekkel bővült, lényege alapvetően nem változott. Megkockáztatható, hogy bármilyen új kontextusba is helyezik, létjogosultságát mindig a köz- és a magánszféra dichotóm szétválasztása implikálja. E dialektikus dichotóm életszférák megléte nélkül civil társadalom nem létezhet. A közép- és kelet-európai országokban is - többek között - azért válhatott a civil társadalom eszméje politikai és mozgalomszervező erővé, mert az elnyomó, totális ellenőrzésre törekvő állami berendezkedések a magánszféra felszámolását is végre akarták hajtani. Ha nem létezik a magán- és a közszféra jogilag biztosított és a gyakorlatban megvalósuló szétválasztása, akkor nemcsak civil társadalomról, hanem nyilvánosságról sem beszélhetünk. A kelet-európai értelmiség hetvenes-nyolcvanas évekbeli szerveződései éppen a nyilvánosság intézményeinek megteremtését, a (magán- és közéleti) felelősségteljes ember elismerését szorgalmazták. Ahogy Havel fogalmazott, az ember titka saját felelősségében rejlik (Havel, 1988: 65). Ehhez természetesen hozzátartozott az emberi jogok betartása, a kisebbségek és különbözőségek elismerése, a környezetvédelem, az alternatív magatartások létjogosultsága, és bármilyen uniformizáló szándék zsigeri elutasítása. Nem véletlen, hogy az 1990 utáni időszak elemzői is, mint például Arató András, a civil társadalom értelmezésében külön kihangsúlyozzák a nyilvánosság szerepét: „a modern civil társadalom a gazdaság és az állam közötti társadalmi interakció szférájaként értelmezendő; ez a szféra mindenekelőtt a nyilvánosságból és a különböző szabad társulásokból tevődik össze” (Arató, 1999: 54). A magánjog biztosította szabad társulásoknak azonban nem a hatalom megszerzése, hanem annak befolyásolása, korlátozása a célja. Ezt az egykori disszidensek is felismerték, amikor a civil társadalom újraépítésének erőszakmentességét hangsúlyozták. Igaz, az erőszakmentesség nyolcvanas évekbeli hangsúlyozása elsősorban az elnyomásra épülő kommunista rendszerek racionális felmérésén alapult, nevezetesen azon a belátáson, hogy az erőszakra épülő és óriási erőfölénnyel rendelkező rendszert képtelenség erőszakos módon megváltoztatni. Mivel „nekünk [értsd: 95
