Tóth Károly (szerk.): Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében c. konferencia előadásai - Nostra Tempora 3. (Dunaszerdahely, 2001)
Jelen és jövő. Modellértékű kutatások ismertetése - Papp Richárd: Vallás és indentitás a Vajdaságban: egy társadalomtudományi kísérletről
Papp Richard lás segítségéhez” - mesélte egyik interjúalanyom. Az elmúlt évtized társadalmi-politikai-gazdasági krízishelyzete, konfliktusokkal és konfliktushelyzetekkel terhelt időszaka felerősítette a saját kulturális környezethez és ezzel együtt annak vallási „intézményeihez” való tartozást. Az etnicitás megerősítő folyamatai lehetnek a mikroszinteken a konfliktushelyzetek, így a vallási jelenségekből, identitásból fakadó konfliktusok is. Ez megegyezni látszik a konkrét krízishelyzetekre adott válaszokban is. Amikor terepmunkám alatt valaki balesetet szenvedett vagy súlyosabb betegséget kapott, a családtagok olyan kórházba vitették betegüket, ahol magyar orvossal gyógyíttathatták őt: „A magyar orvos segítsége biztosabb." „Volt már rá példa, hogy a szerbek nem segítettek a családunk egyik tagjának, mert »madarica«, magyar nő” - mondták. Ezért - szavaikkal - „a magyar környezet sokkal biztonságosabb”. A magyar környezet biztonsága domborodik ki az elhalálozás, temetés, de az esküvők, keresztelők során is, amely „sorsfordulók”, rítusok szintén - szinte kivétel nélkül - a vallás körében, a saját vallási környezetben az egyház részvételével történnek meg. Ilyen „biztonságos magyar környezet” tehát a saját vallás világa is. Krízishelyzetekben is fellép vallási téren az ökumenizmus, hiszen korábbi zentai példákból láthattuk, a vallási vezetők megvalósult törekvését, az ökumenikus templom megépítését a kórházban. A fent említetteket természetesen ez is aláhúzza, hiszen közös istentiszteletek nincsenek ebben a templomban, sőt kizárólag „magyar” istentiszteletek vannak, így ezért megint csak a magyar, saját vallási rítus és környezetek terének újabb helyszíne bővült a krízishelyzetek során felértékelődő biztonságos-saját környezetek sorában. Az utóbbi jelenséget így interpretálták terepem zentai magyar tagjai: „Én még egy pravoszlávot nem láttam ebben a templomban imádkozni, ez csak elviekben közös." „Nekik csak a saját nagytemplomuk van itt Zentán, máshova nem is járnak el, de oda is csak vasárnap, mert csak akkor van nekik liturgia”. Egymás egyházi környezetét sem a vallások neveivel, hanem etnikai jelzőkkel nevezik meg. Saját tapasztalatom is ezt támasztja alá. Terepmunkám első heteiben állandóan a „pravoszláv", „katolikus”, „református” megnevezé167
