Tóth Károly (szerk.): Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében c. konferencia előadásai - Nostra Tempora 3. (Dunaszerdahely, 2001)
Jelen és jövő. Modellértékű kutatások ismertetése - Papp Richárd: Vallás és indentitás a Vajdaságban: egy társadalomtudományi kísérletről
Papp Richard dig nagyon előrehaladott. Szükség van arra, hogy a közösségbe is bevezessük azt a gyereket, egy kis valláskultúrát is kapjon". Láthatjuk tehát, hogy egyrészt a történelem során kialakult helyzethez adaptálódva a „magyar egyházak" olyan „közösségmegtartó’’, integráló funkciókat láttak el a helyi társadalmakban, amely kialakította környezetükben a saját kultúra és vallás továbbadásának egyfajta tradícióját, amelyet egy új környezethez való újabb adaptáció jelentősen átformálna, míg a felekezeti iskolák ugyanezt a kialakult szocializációs gyakorlatot és környezetet „védenék” továbbra is. Az egyházak mint a saját környezet színterei, illetve mint a kulturális tradíció „őrzői” és továbbadói nemcsak a hittanoktatásban, a vallási szocializációban „vesznek részt”, hanem ugyanezen jelentések mélyülnek, tudatosodnak a közösség tagjaiban a vallási rítusok során is. A vallási rítusok „belső-tartalmi” jelentéseik mellett, illetve azokkal együtt az adott közösségeket is integrálják. Ezek a rítusok - a temerini plébános szavaival - „együvétartozásunk ünnepei” is (Szungyi 2000: 67). Temerinben az egyik ilyen rítus az Illés nap. Illés napján a közösség őseinek idejéhez kapcsolódnak a faluban. Az 1848-49-es szabadságharc után, 1853-ban szörnyű vihar pusztított, ekkor tették azt a fogadalmat a temerini földművesek, hogy Illés napját a fohászkodásnak szentelik. Azóta is kiemelt napja, ünnepe a falunak. „A múlt század közepén tett illésnapi fogadalmat a nem most élő temerini lakosok tették, de az ősök iránti tisztelet kötelez [...] Ezt a lelki kincset őrizte meg az egyház az elmúlt évszázad szellemi viharai, a különböző ideológiák, társadalmi változások közepette. Nem is tehette másként, ha mindenkor hűséges akar lenni Istenéhez és népéhez [...], [hiszen] az egyház nemcsak a vallási népszokások múzeumőre, hanem éltetője és továbbadója is [...], és a következő évezrednek adjuk át, hogy tovább éljen és a jövőbe mutasson” - vall erről az ünnepről a plébános (Szungyi 2000: 69). A lokális identitás, a közös tradícióhoz való tartozás tehát egyrészt összekapcsolódik az ősök idejében a nemzeti múlthoz (1848-at ezen rítusok során szintén hangsúlyozza a plébános). Másrészt ismét találkozunk a közös-saját kultúrát megőrző egyházi magatartással („a viharok közepet161
