Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Nyelvmenedzselés
A szaknyelvi regiszterek fejlesztésének szemantikai és pragmatikai összefüggései... 565 3. A MAGYAR SZAKNYELVI REGISZTEREK FEJLESZTÉSÉNEK PROBLÉMÁI SZLOVÁKIÁBAN A legtöbb szaknyelv magyar nyelvű művelésére Szlovákiában gyakorlatilag nincs intézményes mód. Ez azt jelenti, hogy az illető szakterületről nem léteznek szlovákiai magyar kiadványok vagy szakközlemények, illetve, hogy esetleges szlovákiai magyar művelőik többségi nyelven (tehát szlovákul) publikálnak (Lanstyák 1998: 26). A szakközépiskolát vagy szakmunkásképzőt látogató kisebbségi magyar diákok nagy része nem az anyanyelvén tanulja a szaktantárgyakat, tehát eleve nem magyar nyelven sajátítja el a szakterminológiát. Nincsenek sokkal jobb helyzetben az alapiskolába, illetve gimnáziumba járó tanulók sem, hiszen a magyar tannyelvű iskolákban használt tankönyvek államnyelvből való - szinte szó szerinti - fordítások, amelyek ugyanazt a jelenséget gyakran más néven nevezik meg, mint Magyarországon vagy Erdélyben, a Vajdaságban stb. A magyarországi szakterminológiát a felsőfokú végzettséggel rendelkező szlovákiai magyar szakemberek - esetünkben a tankönyvek fordítói, illetve a fordítás bírálói - sem ismerik, mivel tanulmányaikat elsősorban szlovákiai vagy csehországi egyetemeken, az illető állam nyelvén végezték (vő. Lanstyák 1998: 26; Misad 2005: 79). Mivel általában nem szakképzett fordítókról van szó, többnyire in - terlineárisan ültetik át szlovákból magyarra a szöveget, nem szegmentálnak minimális fordítási egységekre. Vagy a szó szintjén, vagy a morfémák szintjén fordítanak, nem ügyelve az ekvivalenciára, azaz a forrásnyelvi és a célnyelvi szöveg egyenértékűségére (Klaudy 1994: 68). Bár tudatában vagyunk annak, hogy nem lenne célszerű, ha a standard magyar nyelv szaknyelvi regiszterei az anyaország ha - tárain túl - más-más változatot hozva létre - szétfejlődnének, a fentiekből szinte automatikusan következik a szaknyelvek egyértelműségének, egységének felbomlása, amely a kisebbségek számára több okból is előnytelen lenne (kedvezőtlenül befolyásolná például a magyarországi felsőoktatási intézményekben tett felvételi vizsga eredményét, illetve a magyarországi továbbtanulást; a magyarországi tankönyvek használatát a szlovákiai magyar tanynyelvű alap- és középiskolákban; a kisebbségi szakembereknek anyaországi kollégáikkal való kommunikációját stb.). Joggal mondja Tolcsvai Nagy Gábor, hogy a határon túli magyarok helyzete e tekintetben is sajátos, ezért: „A szakszavak területén minden szocioregionális és interakciós kötöttségtől független folyamatos alkotómunka szükséges, különös tekintettel a [...] kisebbségi magyar nyelvű szaknyelvi beszéd helyzetére” (Tolcsvai 1998: 68). 4. A TERMINOLOGIZÁLÁS ELMÉLETI-MÓDSZERTANI ELVEI A szaknyelvi tervezés sajátos szempontjait - mind nemzeti, mind kisebbségi viszonylatban - a szaknyelvek funkciójából kiindulva kell kialakítani, tehát elsősorban a szakmai szókincs ismertetőjegyeit és tendenciáit kell szem előtt tartani: a szakmaiságot, a fogalmiságot, az egzaktságot, az egyértelműséget (sőt egyegyértelmüséget), a kontextustól való függetlenséget, a rendszerszerűséget, a rövidséget és gazdaságosságot, az esztétikai, expresszív és modális semlegességet (vö. Schmidt 1969: 12; Pusztai I. 1982: 66-67). 4.1. Általános érvényű elvek Terminologizálás alatt „tudatos nyelvalakítást” (Wüster 1975: 5), azaz a nyelvbe való szándékos beavatkozást értünk, mely a legjobb szándékkal sem nevezhető spontán folyamatnak. Egy szó nem azért válik tagjává a szakmai szókincsnek, mert a köznyelvben ismeretlen, hanem azért, mert szaknyelvi jelentése más, mint a köznyelvi, valamint hogy tárgyismereten, tehát pontos fogalmi meghatározáson alapszik (Pusztai I. 1975: 398). S bár a szaknyelv elsősorban az egyes szakmák ügye, hiszen fő feladata a szakmai tárgyú kommunikáció előse
