Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Nyelvjárások
194 Presinszky Károly lata, és valamennyi többi nyelvváltozatra hatással van. Emiatt vetjük egybe a nyelvjárásokat a köznyelvvel. A nyelvjárások és a köznyelv közötti legismertebb különbség a területi kötöttség. A nyelvjárások szük(ebb) területen, a köznyelv azonban az egész nyelvterületen elterjedt. A nyelvjárások és a köznyelv között leginkább észlelhető különbség pedig a szókészletben, valamint a fonémák gyakorisága és realizációja területén jelentkezik. Állományi többletek, illetőleg hiányok vagy realizációs eltérések ellenére fontos leszögezni, hogy a nyelvjárás is (miként a köznyelv) teljes, önálló nyelvi rendszer, és mindkét nyelvváltozat nyelvi kifejezési lehetőségei alapvetően azonosak. Nem azonosak azonban azok a beszédhelyzetek, nyelvhasználati módok és színterek, ahol a két nyelvváltozattípus használatos. A nyelvjárások és a köznyelv közötti választás függ az adott beszélő iskolázottságától, társadalmi helyzetétől, korától, nemétől, nyelvi tudásától, valamint a beszédhelyzet különféle tényezőitől (például attól, hogy kik a beszélgetőtársai, hol zajlik a társalgás, mi a kommunikáció célja, stb.). A nyelvjárások és a köznyelv közötti különbségek tehát főként a következő szociolingvisztikai tényezők alapján fogalmazhatók meg (vö. Kiss szerk. 2001: 42-45): a) A nyelvjárás leginkább a familiáris nyelvhasználathoz kötődik. Olyan beszélt nyelvi forma, amelyet spontán módon, elsődleges nyelvváltozatként sajátítanak el, és elsősorban nem nyilvános beszédhelyzetekben használnak. A köznyelvet ezzel szemben a beszélők többsége intézményes keretek között, tehát a másodlagos nyelvi szocializáció során tanulja meg, írott változatát pedig mindenki kulturális nyelvváltozatként sajátítja el. A köznyelv a nyilvános nyelvhasználati színterekhez kötődik. A fentiekből adódik, hogy a nyelvjárásoknak nincs külön írásbeliségük. Mégis beszélhetünk nyelvjárási írásbeliségről a nem köznyelven íródott népi túljegyzések, írásos dokumentumok példái alapján. E személyes dokumentumok nyelvjárásiassága különböző fokú, ennek ellenére mégis alkalmasak dialektológiai vizsgálatokra, ugyanis a leírt mondatok nem az írott köznyelv, hanem inkább az élőbeszéd törvényeinek engedelmeskednek. Érdekességként két ilyen szlovákiai magyar forrást említhetünk: Sulán Béla (1957) egy martosi asszony önéletrajzi feljegyzéseiből közöl több oldalt eredeti formában, Sándor Anna pedig rövid írott üzeneteket, üdvözleteket, süteményrecepteket elemez munkájában (Sándor 2000) a nyelvjárási írásbeliség szempontjából. b) A nyelvjárások használatát leginkább alsóbb társadalmi rétegekhez kötik, a köznyelvet pedig közép- és felső társadalmi rétegekhez. A Magyar dialektológia alapján azonban (vö. Kiss szerk. 2001: 44) ez nem abszolút érvényű kritérium, ugyanis például a német nyelvterület északi részén az alsóbb társadalmi rétegekbe tartozók is köznyelven beszélnek nagyrészt, a déli területeken pedig a felsőbb rétegek is beszélik a nyelvjárást. A magyar nyelvterületen nem lehetséges ilyen szempontból különbségeket kimutatni, azonban a nyelvjárások szinkrón változásának egyik fontos szempontja a beszélők társadalmi háttere. c) A magyar nyelv területi és köznyelvi változatai között nincsenek olyan számottevő különbségek, hogy a beszélők ne értenék meg egymást. A beszéd megértése szempontjából fontos megemlíteni, hogy a magyar köznyelvet passzív szinten a nyelvjárási beszélők is ismerik, ezért annak megértési (receptív) hatóköre maximális. A nyelvjárások receptív hatóköre a köznyelvi beszélők számára ettől kisebb, korlátozottabb. Ha a területi nyelvváltozatok produktív hatókörét vizsgáljuk, akkor viszont megállapíthatjuk, hogy még manapság sem tud minden nyelvjárási beszélő köznyelvi nyelvváltozatban beszélni. d) A természetes nyelvekben a nyelvjárások korábbiak, mint a köznyelvi változatok. A nyelvek elsődleges változatai a nyelvjárások, melyekből egy nyelvjárás kiemelésével vagy több nyelvjárás ötvöződésével alakult ki a köznyelv. A magyar nyelvtörténet eddigi körülbelül három évezredéből több mint két és fél ezer
