Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Nyelvjárások
A magyar nyelvjárások helyzete és kutatása Szlovákiában 185 lésszerkezeti sajátosság is hozzájárul ahhoz, hogy a szlovákiai magyaroknak domináns nyelvváltozata a nyelvjárás, ami egyben kontaktusváltozat is. A nyelvjárás azonban nálunk nemcsak a falulakók nyelvváltozata, hanem a (kisvárosokban élők is gyakrabban használják a nyelvjárást, mint az anyaországban. Hogy ez így van, egy kérdőíves felmérés adatai alapján is állítható (1. Sándor 2009a: 233). E felmérésben a nyelvjárási attitűddel kapcsolatos kérdőívet 64 elsőéves, nyitrai magyar szakos hallgató töltötte ki 2008 tavaszán. A hallgatók több mint kétharmada (67,19%) falun, s majdnem egyharmada városban él (31,2%). Önbevallásuk alapján a falun élő hallgatók 70%-a, a városban élőknek pedig a 86%-a beszél valamilyen nyelvjárást. A nyelvjárást nem beszélők aránya falun 13,9%, városban 20%. A két településtípusról származó hallgatók nyelvhasználata között tehát e tekintetben nincs túl nagy eltérés. Vagyis eme adatok tanulsága az, hogy a szlovákiai magyarlakta városokban nagyobb arányban van jelen a nyelvjárás, mint ahogyan azt a városok esetében feltételeznénk. Ez részben azzal is magyarázható, hogy a szlovákiai magyar városlakók többsége kisvárosban él, melynek lakossága az urbanizációs folyamatok hatására főként a környező falvak lakóinak városba költözésével emelkedett, ahová a betelepülők magukkal hozták a nyelvjárásukat is. Egy másik kérdés - „Hol és mikor sajátította el a magyar köznyelvet? ” - a nyelvi szocializáció összefüggéseire kereste a választ. E kérdésre adott válaszok szerint a városlakó hallgatók fele (50%) az iskolában és a médiából, tehát nem otthon sajátította el a köznyelvet, vagyis valószínűleg nyelvjárásban szocializálták. Ebből az is kikövetkeztethető, hogy a nyelvjárásban történő elsődleges nyelvi szocializáció városainkban gyakoribb, mint ahogy azt e településtipussal kapcsolatban feltételeznénk A nyelvhasználat további fontos szociolingvisztikai tényezője az életkor. Ha efelől közelítjük meg a kérdést, a következőket állapíthatjuk meg: a szlovákiai magyar lakosság átlagéletkora 2001-ben 39,9 év volt, s ez 4,4 évvel magasabb, mint Szlovákia lakónépességéé. Vagyis a magyar lakosság elöregedése nagyobb mértékű, mint az összlakosságé (Gyurgyík 2006: 49). Ez a nyelvjárás jelenlegi helyzetét erősíti ugyan, de perspektíváját gyöngítheti, különösen akkor, ha a magyar lakosság korcsoportok szerinti megoszlásából indulunk ki. Ha a korfa segítségével vizsgáljuk meg a szlovákiai magyar közösség etnikai perspektíváját, akkor még ennél is kedvezőtlenebb a helyzet, hiszen a fiatalabb korcsoportok felé haladva még jobban csökken a magyarok aránya. A gyermekkornak (0-14 évesek) részaránya 1991 és 2001 között 20,5%-ról 15,0%-ra csökkent (Gyurgyík 2006: 49). Tehát eleve csökkent azoknak a száma, akik továbbvihetnék a magyar nyelvet s ezen belül a nyelvjárást, de még az elsődlegesen magyarként szocializált gyermekkornak egy részét is elveszíthetjük azáltal, hogy szüleik szlovák iskolába íratják őket. Mivel a szlovák iskolában nem tanulnak magyarul, s így nincs módjukban elsajátítani a magyar köznyelvet, elméletileg a nyelvjárás helyzetét erősíthetnék. De ez csak egy részükre érvényes, egy másik részük különböző okok folytán „elfelejti” nyelvjárását, s e nyelvjárásvesztés náluk egyben nyelvvesztést is jelent. A beszélőközösség gazdasági helyzete, munkalehetőségei és munkahelye ugyancsak hatással van az adott nyelv vagy nyelvváltozat megmaradására. A szlovákiai magyar közösség gazdasági helyzete ingatag, hiszen a leépülőfélben levő mezőgazdaság, mely eddig a magyarlakta területek fő gazdasági ágazata volt, ma már nem biztosítja a megélhetést. „Dunaszerdahelytől keletre szinte mindenütt rosszabbul él a lakosság, mint az országos átlag. A déli tájak térségeiben a fiatalok jövőképében az itt maradás szándéka helyett a bizonytalanság jelenik meg. És a külföldre vágyakozás. [...] Dél-Szlovákia régióiban egyelőre nincs igazi jövőkép” (Gyurgyík 2011: 17). A mezőgazdaság még két évtizede jobban biztosította a falusi lakosság helyben maradását, s ez kedvezett az anyanyelv, mindenekelőtt a nyelvjárás korlátlan
