Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Nyelvjárások
SÁNDOR ANNA r r A MAGYAR NYELVJÁRÁSOK HELYZETE ÉS KUTATÁSA SZLOVÁKIÁBAN 1. NYELVJÁRÁSAINAK MA] HELYZETE ÉS KUTATÁSA Anyanyelvűnk világában bizonyára fölfigyeltek már arra, hogy a magyar nyelvterület különböző régióiból származó beszélők mindannyian egy kissé másként beszélnek magyarul. Ez a „másként” pedig azt jelenti: különböző nyelvjárásokat használnak. Ugyanis minden természetes nyelv nyelvjárásokban éli életét, s mindegyiknek megvan a szerepe az adott közösség kommunikációs tevékenységében, tehát megvan a nyelvjárások létjogosultsága is. Egy-egy közösség minden új tagja általában, az egyedi kivételektől eltekintve, annak a beszélőközösségnek a nyelvváltozatát sajátítja el, amelybe beleszületik: a palóc nyelvjárást beszélő faluközösségbe születő gyermeket bizonyára az adott nyelvjárásban szocializálják, míg egy városi, sőt néha a falusi értelmiségi családban is a nyelvi szocializáció valószínűleg köznyelven történik. Ez az elsődlegesen elsajátított anyanyelvi változat jelenti a gyermek számára az anyanyelvet, s később e nyelvváltozat felől közelítenek a többi nyelvváltozathoz, így a köznyelvi változatokhoz is (vö. Tolcsvai 1999: 245). De mit is értünk a nyelvjárás fogalma alatt? A mindennapos magyar nyelvhasználatban nyelvjáráson a területi alapon elkülönülő, elsősorban a falvakban használt és a köznyelvtől eltérő nyelvváltozatot értjük. A nyelvjárás fogalmát is a köznyelvhez viszonyítva tudjuk a legközérthetőbben meghatározni. Történetileg a nyelvjárások időben megelőzik a köznyelvet. Ugyanis az egységes irodalmi nyelv kialakulását megelőzően beszédben és írásban egyaránt a nyelvjárást használták, vagyis a nyelvjárás az előzmény, az irodalmi nyelv és annak beszélt változata, a köznyelv a következmény. De nemcsak történeti szempontból elsődlegesek a nyelvjárások, hanem a beszélők nyelvi szocializációjának szempontjából is azok. Mert a nyelvjárási beszélőknek - különösen a szlovákiai magyar közösség nagy részének - ez az elsőként elsajátított változata a később megtanult magyar köznyelvvel (és a szlovák nyelvvel) szemben, vagyis a nyelvjárás az elsődleges nyelvváltozatuk, a köznyelv (és a szlovák nyelv) a másodlagos. Már a XIX. századi nyelvjárásleírásokban és egyéb forrásokban találunk utalásokat arra, hogy a nyelvjárási beszélők „uras”, azaz köznyelvi elemeket is használnak beszédükben, s ebből gyakran azt a következtetést vonták le, hogy a nyelvjárások ki fognak pusztulni. Vörösmarty Mihály is úgy vélte, hogy: „...nyelvünknek dialectusait az iskolai tanítás s míveltség terjedése lassanként elfogja (sic!) enyészteni” (Solt-Fehér é.n.: 213). Ez a prognózis még napjainkban is sokszor felbukkan, tehát több mint másfél évszázada létezik a magyar dialektológiai szakirodalomban. De a jóslat nem vált be, a magyar nyelvjárások nem „enyésztek” el, mert a nyelvváltozatok léte, beleértve a nyelvjárásokat is, minden élő és természetes nyelv általános tulajdonsága. Az viszont tény, hogy
