Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
V. Összegzés helyett: a 20. századi népi/populáris kultúra történeti rétegzettsége, avagy gondolatok a szlovákiai magyar önmeghatározás kérdéseihez
Összegzés helyett 409 miatt is erősen rányomta bélyegét a szlovákiai magyarok népi kultúrájára. A magánbirtokon alapuló gazdálkodást fölváltotta az egységes szempontok szerint kialakított és egységes szervezeti keretek között működő, kollektivizált mezőgazdasági termelés, az 1918 után amúgy is alaposan legyengült magyar kis- és kézmüvesipar ekkortól gyakorlatilag teljesen megszűnt, a térségbe telepített gyárak adtak munkalehetőséget a volt agrárproletariátus egy részének, illetve a korábbi kisiparosoknak. Ezzel egyszersmind egy új életforma, az ingázók életformája alakult ki. A probléma néprajzi szempontú kutatása mind a mai napig nem történt meg. Az úthálózat nyugat-keleti irányú kiépítése (a Pozsony/Komárom-Tőketerebes között közlekedő, a déli területeket egymással összekötő autóbuszjáratok), a Közép-Szlovákia déli részén kiépített vasútvonal szintén a térség magyar lakosságának egymással való kapcsolattartását könnyítette meg. Az ünnep- és hétköznapokat is áthatotta az új ideológia: központilag szervezett aratási ünnepségek, szüreti felvonulások, az államilag előírt névadó ünnepségek, esküvők és temetések ceremóniái (vö. Beňušková 1994; Gora 1976; Mravík 1985) mind-mind homogenizálták a szlovákiai magyarságot, s ezeken keresztül a szlováksághoz közelítették, míg a határ túloldalán maradt, korábban azonos kulturális értékrend szerint élő magyarországi településektől fokozatosan eltávolították őket. Mindezekhez még az olyan természeti katasztrófák is hozzásegítettek, mint amilyen az 1965-ös csallóközi árvíz volt. Ekkor az áradás több mint félszáz csallóközi magyar települést tett gyakorlatilag a föld színével egyenlővé. Az újjáépítés során az akkor Csehszlovákia-szerte dívó, modern kockaházak kerültek a régi, sárfalú és nádtetős csallóközi parasztházak helyére, s ezt követően az ember csupán a településkép alapján nem tudja eldönteni, hogy egy csallóközi magyar faluban vagy egy szlovák településen jár-e (vö. Kovačevičová 1975). A kérdésre tehát, hogy a peremhelyzetbe került magyarok átfogóan bizonyos archaikus kultúra őrizői lennének, egyértelmű nemmel tudok válaszolni. Reliktumterületek, ideigóráig itt is, ott is megmaradhattak persze, de az, hogy generálisan megállt volna az idő a Dél- Szlovákiában élő magyarok körében, nem igazolható. 3. Végezetül feltehető a kérdés: a részben feltételezhető, részben „érezhető”, az imént nagy vonalakban vázolt folyamat vajon alátámasztható-e egzakt kutatásokon alapuló konkrét adatokkal? Kiélezettebben: egyáltalán van-e esélye annak, hogy ilyen adatokra szert tegyünk? Vagy a ,,Bat’a-cipős magyarok” formula nemzeti mítoszaink sorát szaporítja csupán? Baťa-reklám a két viláháború közötti szlovákiai magyar sajtóban Egyrészt már vannak adataink. Nyelvészetiek mindenképpen, de a szélesebb értelemben vett kultúra viszonylatában (táplálkozási szokások, építkezés, lakásbelső stb.), részben az identitás vonatkozásában is. Végső igent vagy nemet egyértelműen azért nem mernék kimondani, de megalapozottan feltételezhető, hogy az a bizonyos Bat’a-cipős magyarok kategória valós. Azt feltételezem tehát, hogy megfelelő távolságból szemlélve a szlovákiai magyarok kultúrája ige
