Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Felső-Bodrogköz 393 A bodrogközi magyarok által mesélt történeti mondák rendesen valamilyen konkrét történelmi személyiséghez (a leggyakrabban Mátyás királyhoz), vagy valamilyen helyi építményhez (nagykövesdi vár, leleszi kolostor, bélyi kastély, bodrogszentmáriai kápolna stb.) kötődnek. Közkedveltek az ún. alagút-mondák és a bűn és bűnhődés mondái. A hiedelemmondák közül gyakoriak a tudós vagy ördöngös kocsisról, tudós pásztorról, valamint a boszorkányokról, lidércről, garabonciásról, kísértetekről, indzsellérröl szóló történetek (további részletekkel lásd: Magyar 2009; Viga 1996, 278-300). Az ácsok csinálták a templomtornyot. És ugye a fa görcsös vöt, annak idején hát csak faragták ugye. Megáll az egyik ács, jön arra egy lovas szekér. Belevágja az ács a gerendába a kisbaltát:- Tovább nem mehetsz, kocsis! Azt mondja:- Engedj utamra!- Nem mehetsz! - a másik fent vót a torony tetején. Azt mondja:- Meghaltok, ha nem engedtek! S a kocsis fogta az ostort, ezen ütött egyet, és a másik leesett a tetőről. Ezt is így mesélték. (Királyhelmec: Magyar 2009, 133) A falucsúfoló történetek is igen kedveltek ebben a térségben. A gúny tárgyának leginkább a kisgéresiek voltak kitéve, ami nyilván összefüggésben volt zárkózott magatartásukkal, endogámiájukkal és a hagyományokhoz való erőteljesebb ragaszkodásukkal. Viga Gyulának egy sor, egyébként Európa-szerte elterjedt és ismert történetet sikerült a kisgéresiekkel kapcsolatban följegyeznie, kezdve a templom eltolásának vidám esetével a „pityegő fene” agyonverésén keresztül a szaladó búzatábla megfogási kísérletével bezárólag. A bika toronyba való folhúzása történetét Berecz Károly 1901-ben meg is verselte, ami aztán folklorizálódva bekerült a szájhagyományba. Viga Gyulának több, szájhagyományban élő verses változatát is sikerült följ egyeznie. „Mán kanyarít!" (Bodrogközi szállóige) Csonka torony, tető nélkül All Gères ben, s hogy nem épül Újra: annak oka vagyon Várják a jó esőt nagyon, Toronytetőn kinőtt gyepre, Magát oda, mely felvette. A jó eső majd megered, Színesítni fenn a gyepet Üde zöldre, tetszetősre, Lenne széna abbul őszre. Összeül a kupaktanács- Előtte bor, fonott kalács, - Hosszú vitát kezd a felett: Hogy használnák fel a gyepet?... Kacsatalpu Petyko János- Kinél az ész nem hiános, — Bátran kiszól, előadja:- Hallgat mind a falu nagyja, - »Tisztelt sógorok és komák, Jó von'úgy, ha kimondanák: Toronytetőn levő fiivet- Sz’ lekaszálni úgy sem lőhet, — Kösség-bika ha leeszi: Kösség-bika hasznúit veszi.« »Vivät!« kiált valamennyi... De hogy mén a Göndri enni Fel majd a torony tetőre? Tüsténg ezen a sok dőre... »No! mond Petyko: ahogy lehet... Adjatok egy jó kötelet, Hadd hurkolom a nyakára«... Csak nézi a szegény pára, Mit csinál a kacsatalpú?... De menni kell, - nincsen alku; A »rudalló«-t átaldobják Toronytetőn; sokan fogják Sjól meghúzzák a másvégit... Szent Habakuk! Mi lesz még itt?... Szegény Göndri, egyet bőgve Fölszállott a levegőbe, Torkán összement a hurok, Azt se mondta: »jaj! megfutok!« Mire felért a tetőre,
