Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
390 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása 8.3.1.5. Közlekedés, szállítás Az állati igaerővel történő, valamint a vízi úton lebonyolított teherhordással kapcsolatos eredményeket elsősorban Viga Gyula kutatásainak köszönhetjük (Viga 1996, 157-164). Az emberi erővel végzett teherhordás eszközeit és módjait Fügedi Márta és Viga Gyula közleményei (Fügedi 1997, 395; Viga 1996, 151-157), valamint saját kutatásaim alapján mutatom be. *** Az állati igaerővel történő teherhordásban fontos szerepük volt a nagyszarvú magyar ökröknek. Bizonyos fokú státusszimbólumot jelentettek az erős, ápolt szarvú ökrök, s ahogy azt Viga Gyula megállapította, még az 1920-30-as években is fogatoltak ökröket, amikor pedig már általában a lófogat volt elterjedve. A bodrogközi falvak népe számon tart néhány ökrös, ökörtartó falut (ilyen volt például Kisgéres). Az árucsere-kapcsolatok virágzása elősegítette a lovas fogatok elterjedését. Több gazda meg tudott élni fuvarozásból, bár fuvarozásra szakosodott település nem volt a térségben (további részletekkel lásd: Viga 1996, 157-163). Egyes járom. Nagytárkány (Homola Krisztina rajza 2004. Közölve: Viga-Viszóczky 2006, 339) Feltétlenül szólni kell a vízi közlekedésről, hiszen a térség emberének mindennapjait meghatározóan befolyásolta a vízi élet. Erről szép oldalakat olvashatunk Balassa Iván már említett könyvében (Balassa 1975). A Bodrogközben is megkülönböztették az egy fatörzsből kivájt csónakot (csónik) és a vázra szerelt, deszkából készítettet (ladik). Viga Gyula idéz egy 1772-ből származó adatot, miszerint Imreg lakosai „a falu alatt folyó Bodrog vizén hajókon fát és fából csinált edényeket a Tisza mellékére vihetnek. Nemkülönben halat foghatnak, és mind azt, mind egyéb eladó portékáikat hajón alá-felé eladni vihetik”. Halvány nyomok a Bodrogon való tutajozásra is utalnak. 1799-ből származik az az adat, miszerint a zempléni falvak lakói a fát, szőlőkarókat szálakon úsztatják le a Bodrogon Tokaj- Hegyaljára (Viga 1996, 163). A térség falvainak domináns női teherhordó eszköze a batyuzólepedő. Itt is két változata alakult ki. Egyrészt a durvább vászonból készült, általában hosszabb kötőszalaggal (katronca, kölönc, kotronc vagy trak) ellátott panyóka, ponyva, valamint a trakkos, koloncos. Az Ung-vidéken jóval elterjedtebb és szlávos hatást mutató plakcina kifejezést a Bodrogközben csak szórványosan, inkább az északi peremvidéken ismerik. Ebben a határból hordtak haza különféle terményeket. A hátra kötött teher neve ajda vagy zajda, s csak rendkívül ritkán (pl. Nagytárkányban, Perbenyiken) fordul elő a batyu kifejezés. A finomabb vászonból készült, kötőlék nélküli, olykor beleszőtt csíkokkal díszített batyuzólepedőt (abrosz) piacra menet használták, illetve ebben vittek élelmet a határban dolgozóknak (ennihordó abrosz). A különböző kosarakat is a batyuzólepedőbe kötve szállították. A hátikosár nem volt ugyan teljesen ismeretlen a bodrogközi nők teherhordó eszközkészletében (elsősorban a gyümölcstermesztésre szakosodott Bodrog menti települések asszonyai használták), ám kétségtelen, hogy nem volt markánsan jelen. Ételhordásra a 20. század elején még a kisgéresi Kiss Jánosné Leczo Jolán (sz. 1909) elmondása szerint a kantári használták. Vastag, lapos cérnából készült, „mindenféle rojtok-bojtok voltak
