Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)

IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása

386

IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása

gött húzódik az említett hegy lejtője. A lejtő oldalait a szőlők meg a gyümölcsfák mindenütt úgy beárnyékolják, hogy majdnem azt hiszed, hogy a Champs Elysées szépséges környezetét látod itt.

(Királyhelmec: Bél 1977, 909)

Kezdetben az ártéri erdőkben vadon termő gyümölcsöket gyűjtötték, majd miután ezeket az erdőket fokozatosan kiirtották, az itt tudatosan meghagyott és termesztett gyümölcsfákat gondozták. Viga Gyula szép esettanulmányban számol be a tárkányi Tisza-kertek hasznosításáról. A Kis- és Nagytárkány kataszterében, a Tisza árterében elterülő, az erdő kiirtásával létrehozott kertekről az első írásos forrást 1825- ből sikerült neki felmutatnia. Ettől kezdve gyakorlatilag folyamatosan kimutatható e kertek hasznosítása, fejlődése, egészen az 1970-es évekbeli felszámolásukig. 1920 után a paraszti művelés alatt álló ártéri gyümölcsösökben gyökeres változások következtek be. Az akkor Csehszlovákiához tartozó Ungvárról értelmiségiek vettek bérbe a helyi gazdáktól Tisza-kerteket. A helyi lelkész Nagyszőlősről hozatott szakembereket a gyümölcsfák gondozására, bevezette a pennetezést, a fák metszését és trágyázását. Olasz Janka budapesti származású kistárkányi birtokos megkezdte a fák kicserélését, birtokára nemesebb fajtákat telepített. Mindez hatással volt a paraszti kézen maradt gyümölcsösökre is, és a 20. század harmincasnegyvenes éveire a kis- és nagytárkányi Tiszakertek ízletes, tartós és jól szállítható, az akkori csehszlovák, majd magyarországi piacon versenyképes gyümölcsöt termettek, amit egyrészt értékesítettek, másrészt saját fogyasztásra (nyersen, aszalva, lekvárnak vagy pálinkának megfőzve) hasznosítottak (további részletekkel lásd: Viga 1993a, 429-430. Vö. Viga 2008, 74 - 88; Viga—Viszóczky 2006, 307-314).

A térség a Tokaj-hegyaljai borvidék peremén helyezkedik el, sőt néhány települését konkrétan is az említett borvidék részeként szokták kezelni. Ez utóbbiról tudni kell, hogy kiterjedése, s annak megítélése, hogy pontosan mely

települések alkotják, történetileg változik. Körülhatárolását Bodó Sándor végezte el egy 1737-es királyi rendeletben megjelölt települések alapján (Bodó 1979). Balassa Iván a tokaji borról írott monográfiájában ismét végigkísérte ennek az alakulásnak egész folyamatát, s végül ő is megállapítja, hogy a mai Szlovákia területéről jelenleg Kistoronya és Szőlőske (előbbi 1737-től, utóbbi a 20. század eleje óta) azok a helységek, amelyek a Tokaj-hegyaljai borvidékhez tartoznak. Vitába száll a Losontzi Hányoki István Hármas Kis Tükör című munkájában olvasható tankölteménnyel, amely a bortermő települések sorában Leleszt is említi. Lelesz sosem tartozott Tokaj-Hegyaljához - hangsúlyozza Balassa -, noha, megítélésem szerint, Losontzi sem ilyen szempontból hozza szóba (Balassa 1991, 13-23).

Vízzel borított Tisza-kert az 1950-es években (archív felv.)

Ha Zemplín Vármegyét az utas visgálja;

Itt vagyon a 'jó bor 's azt termő hegy állya,

Liszka, Tokaly, Ujhely, Mád, Keresztúr, Tállya,

Lelesz, Tartzal, Patak, Músák’Oskolája.

Liszka, Tokaly, Mád, 's a't. drága bort teremnek. Lelesz hires Convent és Praepostság.

Sáros-Patakon szép Réform. Collegium vagyon.

(Losontzi é.n. [1771], 65)

Felső-Bodrogköz szőlőtermesztése és bortermelése azonban e két említett település határán jóval túlnyúlik, hiszen - ahogy a fentebb már idézett, korai országleíró munkákból is kitűnik